Reggelre valahogy sokan lettünk. Befutott egy belga csaj az anyukájával, meg egy helyi csapat is érkezett, úgyhogy elég nagy volt a reggeli nyüzsi. Szerencsére azért mi továbbra is Udin mesterrel mentünk felfedező utunkra, és nem csaptak hozzánk másokat, a reggeli csoport pedig saját vezetővel jött. A taktika az volt, hogy mindenki ment különböző irányba, és a vezetők közben telefonon tartották a kapcsolatot egymással, ha valaki meglát egy orangutánt riasztja a többieket.
Sajnos nem mi voltunk a nyertesek, pedig nagyon figyeltünk minden egyes rezdülésre és próbáltunk olvasni a nyomokból. De ettől még ugyanúgy megörültünk amikor Udin megkapta a fülest, hogy merre kell mennünk. Meg is találtuk az anya orangutánt kicsinyével egy fa tetején. Udintól megtudtuk, hogy ez ugyanaz a páros volt, mint akiket tegnapelőtt láttunk, és akikről Agnes vezette a jegyzőkönyvet, hogy épp a fák melyik szintjét használják és mire. Most kicsit más volt az orangutánles körülménye, mert sokan voltunk, de ez elég hamar megoldódott, ugyanis számomra érthetetlen okokból a többiek azzal beérték, hogy látták, fent van a fán az orangutánt, király, és ezzel ki is pipálták ezt a programpontot. Ők inkább egymással voltak elfoglalva. Ez addig volt zavaró, amig ezt a fa alatt művelték, de hamarosan vissza is mentek a szállásra. Hurrá. Mi nagyon kitartóak voltunk, és vártuk a pillanatot, amikor jobban kikadikálnak a lombok közül. Megérte várni, mert bár továbbra is elég magasan voltak, de legalább elkezdtek mozgolódni, és néhány átlendülést bemutattak, mielőtt újra eltűntek a lombok között.
Ekkor visszaballagtunk a szállásra ebédelni. Az ebéd közepén tartottunk, amikor Udin jött szólni, hogy egy másik orangután anyuka a kicsinyével házhoz jött, ott van a kutatóközpontnál. Alig hittünk a fülünknek. Nyilván ebédelni bármikor lehet, de orangutánt nézni sokkal kevesebbszer, igy otthagytunk csapot papot, és masiroztunk át a kutatóközponthoz. Kb 3 méterre tőlünk ott falatozott vigan a fán orangután anya, mellette meg kiskópé (én már csak így hívtam) csimpaszkodott és szórakoztatta saját magát. Nem kell megijedni, nem háziasitott orangutánok ők, csak az ő területükbe pont beleesik a kutatóközpont, így néha megjelennek erre. De semmiféle interakcióba nem kerülnek az emberekkel, csak kölcsönösen megbámuljuk egymást, mert mindkét faj kiváncsi tipus :-) Főleg a gyerkőc nagyon kiváncsi, ő hol anya mögül, hol meg csak úgy sikmán kukucskált, mégis mit csinálnak ezek a fura szerzetek. De anya nem nagyon zavartatta magát a falatozásban.
A kiskópé persze néha enni akart, de mindig az kellett ami anyánál volt. Abba kicsit beleharapott, aztán ment tovább játszani. Volt, hogy neki is sikerült leszakitania egy kisebb gyümölcsöt, de abból se harapott kettőnél többet, mert megunta. Nagyon jó volt ilyen közelről nézni őket, és igy meg is tudtunk örökiteni egy-egy jobb mozdulatot.
Ami nagyon tetszett nekem, hogy anya szabadon hagyta kószálni kiskópét, amikor viszont úgy gondolta, hogy ideje továbbállni, akkor egy kis jelzéssel magához hivta kicsinyét és egy apró paskoló mozdulattal jelezte neki, hogy hátra fel, mire kiskópé már kapaszkodott is fel anyja hátára és indultak tovább.
Egy jó ideig elvoltak itt a fákon, és mi nagyon lelkesen figyeltük őket. Szerencsére itt is lelankadt a többiek lelkesedése, igy esett, hogy Tibivel kettesben maradtunk mikor egyszercsak elkezdtek lemászni a fáról (mármint anya mászott hátán kiskópéval). Figyeltünk rá, hogy tartsuk a távolságot, nem akartuk megzavarni egyátalán, csak megfigyelni. El is indult az ösvényen az erdőbe, mi meg kettesben követtük. Hatalmas émény volt nekem ahogy a földön ment előttünk orangután anya a kicsinyével, és néha megállt, hátranézett ránk, majd ment tovább. Mikor megtalálta a megfelelő fát egy folyó mentén felmászott, de kicsit sem kapkodott, majd átcsimpaszkodott ágról ágra a folyó túloldalára. Nagyon jó érzés volt, hogy ott vagyunk az erdőben csak mi és az orangután.
Egy idő után elvesztettük őket szem elől, igy visszamentünk befejezni a félbemaradt ebédet, és pihenni még egy kicsit a délutáni etap előtt.
Fél 3 körül indultunk újra útnak. Most két holland srác is csapódott hozzánk, ők újonnan érkeztek. A helyi csoport viszont már el is ment, szuper. Barangoltunk keresve orangutánékat, miközben eleredt az eső, de ez nem tántoritott el minket célunktól. Udinnak gyanús volt egy terület, neki is vágott macsetével, hogy körbejárja. Jó volt a megérzése, mert rá is bukkant az orangutánokra. Nagy volt az örömünk, pláne, hogy nekünk ez volt az utolsó túránk itt, és még ezen is sikerült megtalálni őket. Az a trükk a keresésben, hogy a nőstényeknek van saját területük, és azt nem hagyják el, csak azon belül mozognak. A vezetők ezeket a területeket járják végig, ezért is van az, hogy jórészt ugyanazokat a példányokat látjuk újra és újra, mert az ő területük van a legközelebb a bázishoz. Himeket meg azért nehezebb megfigyelni, mert ők sokkal nagyobb területet járnak be, igy szerencse kell hozzá, hogy rábukkanj.
Nagy bámészkodás közepette egyszercsak sorban elkezdtünk ugrálni, ugyanis sikerült beleállnunk egy hangyakupac közepébe, akik nemtetszésüket kifejezve nagyokat csiptek belénk. Egy kis helyezkedés után viszont remek videókat készitettünk, és még a fészekrakást is megvártuk.
Nagyon boldogok voltunk kis túránkkal, nagyon vártuk, hogy láthassun orangutánokat a vadonban, és sikerült. Ezzel utazásunk legvártabb eseménye teljesült.
Ekkor visszaballagtunk a szállásra ebédelni. Az ebéd közepén tartottunk, amikor Udin jött szólni, hogy egy másik orangután anyuka a kicsinyével házhoz jött, ott van a kutatóközpontnál. Alig hittünk a fülünknek. Nyilván ebédelni bármikor lehet, de orangutánt nézni sokkal kevesebbszer, igy otthagytunk csapot papot, és masiroztunk át a kutatóközponthoz. Kb 3 méterre tőlünk ott falatozott vigan a fán orangután anya, mellette meg kiskópé (én már csak így hívtam) csimpaszkodott és szórakoztatta saját magát. Nem kell megijedni, nem háziasitott orangutánok ők, csak az ő területükbe pont beleesik a kutatóközpont, így néha megjelennek erre. De semmiféle interakcióba nem kerülnek az emberekkel, csak kölcsönösen megbámuljuk egymást, mert mindkét faj kiváncsi tipus :-) Főleg a gyerkőc nagyon kiváncsi, ő hol anya mögül, hol meg csak úgy sikmán kukucskált, mégis mit csinálnak ezek a fura szerzetek. De anya nem nagyon zavartatta magát a falatozásban.
A kiskópé persze néha enni akart, de mindig az kellett ami anyánál volt. Abba kicsit beleharapott, aztán ment tovább játszani. Volt, hogy neki is sikerült leszakitania egy kisebb gyümölcsöt, de abból se harapott kettőnél többet, mert megunta. Nagyon jó volt ilyen közelről nézni őket, és igy meg is tudtunk örökiteni egy-egy jobb mozdulatot.
Ami nagyon tetszett nekem, hogy anya szabadon hagyta kószálni kiskópét, amikor viszont úgy gondolta, hogy ideje továbbállni, akkor egy kis jelzéssel magához hivta kicsinyét és egy apró paskoló mozdulattal jelezte neki, hogy hátra fel, mire kiskópé már kapaszkodott is fel anyja hátára és indultak tovább.
Egy jó ideig elvoltak itt a fákon, és mi nagyon lelkesen figyeltük őket. Szerencsére itt is lelankadt a többiek lelkesedése, igy esett, hogy Tibivel kettesben maradtunk mikor egyszercsak elkezdtek lemászni a fáról (mármint anya mászott hátán kiskópéval). Figyeltünk rá, hogy tartsuk a távolságot, nem akartuk megzavarni egyátalán, csak megfigyelni. El is indult az ösvényen az erdőbe, mi meg kettesben követtük. Hatalmas émény volt nekem ahogy a földön ment előttünk orangután anya a kicsinyével, és néha megállt, hátranézett ránk, majd ment tovább. Mikor megtalálta a megfelelő fát egy folyó mentén felmászott, de kicsit sem kapkodott, majd átcsimpaszkodott ágról ágra a folyó túloldalára. Nagyon jó érzés volt, hogy ott vagyunk az erdőben csak mi és az orangután.
Egy idő után elvesztettük őket szem elől, igy visszamentünk befejezni a félbemaradt ebédet, és pihenni még egy kicsit a délutáni etap előtt.
Fél 3 körül indultunk újra útnak. Most két holland srác is csapódott hozzánk, ők újonnan érkeztek. A helyi csoport viszont már el is ment, szuper. Barangoltunk keresve orangutánékat, miközben eleredt az eső, de ez nem tántoritott el minket célunktól. Udinnak gyanús volt egy terület, neki is vágott macsetével, hogy körbejárja. Jó volt a megérzése, mert rá is bukkant az orangutánokra. Nagy volt az örömünk, pláne, hogy nekünk ez volt az utolsó túránk itt, és még ezen is sikerült megtalálni őket. Az a trükk a keresésben, hogy a nőstényeknek van saját területük, és azt nem hagyják el, csak azon belül mozognak. A vezetők ezeket a területeket járják végig, ezért is van az, hogy jórészt ugyanazokat a példányokat látjuk újra és újra, mert az ő területük van a legközelebb a bázishoz. Himeket meg azért nehezebb megfigyelni, mert ők sokkal nagyobb területet járnak be, igy szerencse kell hozzá, hogy rábukkanj.
Nagy bámészkodás közepette egyszercsak sorban elkezdtünk ugrálni, ugyanis sikerült beleállnunk egy hangyakupac közepébe, akik nemtetszésüket kifejezve nagyokat csiptek belénk. Egy kis helyezkedés után viszont remek videókat készitettünk, és még a fészekrakást is megvártuk.
Nagyon boldogok voltunk kis túránkkal, nagyon vártuk, hogy láthassun orangutánokat a vadonban, és sikerült. Ezzel utazásunk legvártabb eseménye teljesült.
