A mai napon sikerült egy olyan mondatot mondanom Zsuzsinak, amit nem gondoltam volna, hogy valaha elhangzik:
-Leveszem a rizseszsákot a nyakadból, jó?Ja, várj, nem tudok felállni, mert rátették a széket a papucsomra.
Ha hozzáteszem mindehez, hogy ez egy buszon hagzott el, akkor érezhetitek, hogy nem volt egyszerű napunk. A mai nap célja az volt, hogy reggel eljussunk Kota Banugunba busszal, majd onnan hajóval Tanjung Isuyba. Zsuzsi már tegnap megpendítette, hogy a Mahakam folyóra megyünk, de mivel ez nem volt benne az általános iskolás föciben, elmondom, hogy az egy hatalmas folyó. Az az érdekessége Kalimantannak, hogy a tengertől befele gyakorlatilag semmilyen azaz semmilyen út nincs. A közelekedést csak és kizárólag a folyókon oldják meg. A közelekedés maga pedig motorcsónakokon megy. A mi tervünk az volt, hogy egy kis motorcsónakot bérelünk egy motorcsónakos csókával és vele fogunk felmenni a folyón, majd be mellékágakba. Ezt nem csak azért teszed, mert már önmagában érdekes, hanem van itt látnivaló rendesen. Természeti érdekesség maga a dzsungel a folyópartján, de annál közelebbiként a halkapókat (ez egy madártípus), borneói nagyorrú majmot valamint egy mára már csak össz vissz 70 egyedszámmal rendelkező édesvizi delfint szerettünk volna látni. Kultúrálisan pedig a dayakokat szerettük volna megnézni. Ők gyakorlatilag azok a benszülöttek, akikről már meséltem, hogy nagy fülük van arany fülbevaló miatt, meg nem mellékesen 2001-ben az indonéz kormány által betelepített emberek ellen fellázadtak és kb 500-at megöltek, akiknek a nagy részét még le is fejezték. Szóval ők is érdekesek :) Aki elszörnyedt, az azért gondolja végig, mit csináltak a szerbek meg a horvátok a szomszédban.
Tehát akkor a tervet tudjátok, azt már nem, hogy ehhez reggel hétre kellett kimenni Samarinda buszállomására, amihez meg iránytaxit kellett fogni. Azzal meg is voltunk, és már kint is voltunk a busznál, ami már első ránézésre elég rozoga volt. Sajnos csak másfél óra múlva indult. Ez még rendben is lett volna, de nem hiszitek el a buszon számozott helyek voltak, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy filctollal felírták az ülés hátára, hogy hanyas. Ennek az lett a vége, hogy egy kisgyerek ült az első ülésen, mi meg az utolsó előtti széken, ahol alig volt hely. Nem tudom, hogy a mögöttünk lévő székek hányasok voltak, de azokat a tetőig stócolták fel rizseszsákokkal és egy madzaggal megkötötték, de inkább a szentlélek tartotta. Azt meg már pláne nem tudom, hogy azok a műanyag székek hányasak lehettek, amiket az elindulás elött tettek be a középső folyosóra, de pár indonéz ott foglalt helyet. Ezzel ugye csak az volt a baj, hogy én fizikailag nem tudtam betenni a lábam, így a folyosón maradt.
A Lonely egy két órás utat ígért, 3 óra után kaptunk defektet.
Ez egy órás javítást vont maga után, majd még két órás volt az út. Nem kicsit fáradtan érkeztünk meg, és amit a múltkor írtam a romatikus utazás témáról, azt most kicsit visszavonnám, de csak kicsit :) Mikor megérkeztünk már várt minket Ulin, a csónakos, de ő mondjuk egy fia szót sem beszélt angolul. Viszont volt egy kevés esze és felhívta Supianit, aki mondjuk nem tudott mit kezdeni a szituval, de legalább már tudtunk egymásról. Elő a tollat meg a füzetet, aztán magyaráztunk, hogy mit szeretnénk. Először elmegyünk Tanjung Isuyba, onnan holnap Muere Pahu, ahol nagy esély van a delfineket látnia Lonely szerint, aztán meg Muere Muntai, ahol meg megalszunk, végül holnap után meg vissza ide. Mi már eleve örültünk, hogy nem volt gond azzal, hogy későn érkeztünk, és még belefér hogy elindulunk. Ulin mondta, hogy kicsit drágább lesz, de rendben volt. A csónakon még kisakkoztuk, hogy mi még Mancongba is szeretnénk menni, főleg amikor Ulin rákérdezett. Itt lehetne látni esetleg nagyorrú majmokat. Végül sikerült azt is belepréselni a programba és bár megint kicsit feljebb ment az ár, nagyon örültünk, hogy ha minden jól megy akkor el tudunk jutni az összes látnivaló helyre.
Szóval elindultunk a jó kis csónakunkba. A padlón egy párnán ülsz, a csomagok meg elöl. Még nap illetve esőtetőnk is volt.
A Lonely egy két órás utat ígért, 3 óra után kaptunk defektet.
Ez egy órás javítást vont maga után, majd még két órás volt az út. Nem kicsit fáradtan érkeztünk meg, és amit a múltkor írtam a romatikus utazás témáról, azt most kicsit visszavonnám, de csak kicsit :) Mikor megérkeztünk már várt minket Ulin, a csónakos, de ő mondjuk egy fia szót sem beszélt angolul. Viszont volt egy kevés esze és felhívta Supianit, aki mondjuk nem tudott mit kezdeni a szituval, de legalább már tudtunk egymásról. Elő a tollat meg a füzetet, aztán magyaráztunk, hogy mit szeretnénk. Először elmegyünk Tanjung Isuyba, onnan holnap Muere Pahu, ahol nagy esély van a delfineket látnia Lonely szerint, aztán meg Muere Muntai, ahol meg megalszunk, végül holnap után meg vissza ide. Mi már eleve örültünk, hogy nem volt gond azzal, hogy későn érkeztünk, és még belefér hogy elindulunk. Ulin mondta, hogy kicsit drágább lesz, de rendben volt. A csónakon még kisakkoztuk, hogy mi még Mancongba is szeretnénk menni, főleg amikor Ulin rákérdezett. Itt lehetne látni esetleg nagyorrú majmokat. Végül sikerült azt is belepréselni a programba és bár megint kicsit feljebb ment az ár, nagyon örültünk, hogy ha minden jól megy akkor el tudunk jutni az összes látnivaló helyre.
Szóval elindultunk a jó kis csónakunkba. A padlón egy párnán ülsz, a csomagok meg elöl. Még nap illetve esőtetőnk is volt.
Már az út eleje is fantasztikus volt, ahogy a Mahakamon haladtunk végig. Ez a folyó hatalmas, és nála már csak azok voltak nagyobbak, amik rajtak úsztak. Nevezetesen szénszállító kompok. Hatalmasok, egyik a másik után és hát nagyon könnyen rá lehet jönni, hogy ezek sem a zöld kitermelés termékei.
Pár száz méter után mototrcsónakunk bekanyarodott egy mellékágba. Ezt se kicsinek képzeljétek el, ráadásul a folyó kitágult egy tóba. A vidék olyan volt, mint Magyarország tóvidékei. Kócsagok szálltak fel, madarak rebbentek mindenütt. Ami különbség volt, hogy folyamatosan jöttek szembe motorcsónakokkal. Majd elérkeztünk Muere Muntaiba, egy város, amin most átmegyünk. Az egész vidék olyan, hogy vagy úsznak a házak, vagy cölöpökre vannak ráépítve kb négy méter magasabbra, mint a mostani vízszint. Az első kép életem legviccesebb benzinkútja, a többi meg csak a city.
Gyorsan átmentünk Muara Muntaion, ahol megtankolt Ulin. Muara Muntai után van egy kis falu, ahol annyira nincs föld, hogy a legmagasabb terület is csak pár méterre emelkedik ki a fvzből. Lehet, hogy kitaláltátok, hogy ezt temetőként használják, de azt már lehet, hogy nem gondoltátok volna, hogy köveket kell a koporsóba tenni, hogy ne jelenjenek meg a felszínen a hullák. Naplementére Tanjung Isuyba, ahova tartottunk. Ez az első dayak falu, és itt több faragást is lehetett látni a kapukon. A mi szállásunk az úgynevezett longhouseban, azaz hosszú házban volt, ami nem más, mint a közösségi ház, de ha jól értem a falu hoteljének és szuvenírboltjaként is működik. Ez volt talán az egyik legtisztább szállásunk, és a néni is nagyon aranyos volt.
Volt a szálláson két svájci, akiket egy vezető cipelt balra jobbra, de nem sokat foglalkoztunk velük. A mi Ulinunk valószínűleg most lehetett itt először, mert amikor megérkeztünk Tanjung Isuyba az ittenieket kezdte kérdezgetni, hogy hol van a hosszú ház. Ez minket nagyon jó érzéssel töltött el. Egyébként Ulin rendkívül aranyos volt, látszott, hogy nem sok túristával találkozik, és tényleg nulla szót beszélt angolul.
A kaja kérdésben nagyon ügyesek voltunk, mert hoztunk még Samarindából 5 perces tésztát, és mivel volt is itt konyha meg tudtuk csinálni. Ráadásul nem hiszitek el, de még hideg sör is volt. A mai estére 5 pontot adtunk :).
