Napló, 2012. július 1.

Sajnos a vulkánoknak van egy olyan tulajdonságuk, hogy reggel látszanak tisztán, aztán elég hamar hajlamosak felhőbe borulni. Ez eddig oké, de ehhez még hozzájön, hogy azt mondják napfelkeltében a legszebbek... mi meg ezt elhisszük (bár szerintem ezt mindenre el lehet mondani néha naplementével kombinálva) így hajnal 4-kor el is indulunk, hogy odaérjünk mire felkel a nap. 

Hogy Jimmy mit csinált az éjjel, azt nem tudtuk meg, de valami botrányosan nézett ki. Egy paplan volt rajta, az alatt fogta a kormányt, mindeközben az ablak teljesen be volt párásodva. Tibi próbálta menteni a helyzetet, kezelte a ventillátort, törölte az ablakot, és közben mindanyian szurkoltunk, hogy rendben odaérjünk. Végre kezdett tisztulni a szélvédő, és egyszercsak a feszült csendben Jimmy felkiáltott, hogy "vanilla!" Ezt gondolhatjátok, hogy nem tudtuk hova tenni, de aztán kiderült, hogy meglátott az út mentén egy vanília fát, és mivel tegnap kérdeztük hogy hogy néz ki a vaníliafa, gondolta megmutatja. Persze a tök sötétben ebből semmit sem láttunk, igy a visszautra halasztottuk a megtekintést. De legalább örömmel nyugtáztuk, hogy Jimmybe visszatért az élet.

Meg is érkeztünk a nemzeti park bejáratához, ahol Jimmy rutinosan mondta, hogy maradjunk a kocsiban, csak Tibi menjen vele, és már kérte is a jegyet két főre. Mi meg a kocsiban kuksoltunk. Közben bejelentkezett hozzánk egy német srác, hogy felvinnénk-e a parkolóig, mert akik őt hozták még imádkozni mennek előbb, és nem fognak felérni napfelkeltére. Mivel máshol nem volt hely, betettük a srácot a csomagtartóba és már robogtunk is a parkoló felé.

Innen nem volt hosszú a gyalogút, ami a vulkánhoz vezetett. Az utolsó szakasz viszont eléggé meredek volt, és már kezdett sárgállani az ég alja, így bele kellett húzni. Azért az mégsem lehet, hogy hiába keltünk fel.
Kaptattunk felfelé, én Zitával elöl, Tibi pedig Édasanyját bevárva, és igen, mindannyian időben felértünk, sőt az elsők között, máramennyire ez érdem.
És szépen lassan jött fel a nap. Arra számítottunk, hogy a felkelő nap pont megvilágítja a vulkánt, de nem erről volt szó, pont mögüle bukkant fel. No de azért persze így is szép volt, ezt nem lehet vitatni.

Folyamatosan gyűltek a pupákok (a turisták gyűjtőneveként használjuk), és hatalmas nyüzsgés kerekedett.  Még teát is árultak a helyiek. Fotózkodtunk közben Jimmyvel, majd ő elment egy kicsit kumni a kocsiba, míg mi csendesebb helyet kerestünk, ahonnan nyugodtabban csodálhattuk a vulkánt, azaz a tavas krátereket.

Kelimutun három kráter van, mindegyikben egy-egy tó. Az a különlegessége, hogy, ezek a tavak egyrészt különböző színűek, másrészt pedig időnként változtatják színeiket az ásványi anyagoknak és az időjárásnak köszönhetően. Volt már fehér, fekete, kék, zöld, barna, sárga. Most épp két tó türkiz színben tündökölt, a harmadik pedig sötétzöldben. Tényleg nagyon szépek voltak, de azért azt el tudtam képzelni, hogy mennyivel másabb a hanguata egy ilyen gyönyörű látványnak ha az ember egy túra során tömeg nélkül közelíti meg.

Ücsörögtünk egy ideig, és közben szerencsére kevesebben is lettek a kilátónál. Azt az érdekes felfedezést tettük, hogy a helyiek nem dőlnek be ennek a napfelkeltés dolognak, mert hajnalban csak külföldiek voltak, a helyi turisták - mert van belőlük bőven - csak később kezdtek szállingózni. Mikor a sötét tavat néztem oda is jött hozzám egy srác, hogy fényképezkedhetnek-e velem. A komodói fotósorozat után már nem lepődtem meg, és rutinosan vettem az akadályt, az egész családdal fotózkodtam. Utána a sráccal beszélgettem még egy kicsit. Egyetemista volt, filozófiát tanult, de azt még nem tudta, hogy mit szeretne csinálni vele. Vágyai közt szerepel, hogy rendőr legyen. Erről már Jimmytől is hallottunk, hogy itt a rendőri állás nagyon nagy dolog, fizetni kell érte, hogy megkapja valaki, de utána nagyon jól keresnek a többiekhez képest. A srác is ezt mondta, hogy szeretne rendőr lenni, de ahhoz még kell gyűjtenie.

Elindultunk visszafelé, de közben azért Tibivel még odaslisszoltunk a kráter mellé a tilosba. Szép volt :-)

Lefelé menet még a második tóra volt egy kilátó pont, ott elidőztünk egy ideig, mert nagyon szép színe volt a víznek, és nekem különösen tetszett a két tavat elválasztó ív.

A parkoló felé még néhány majom szórakoztatott minket az út mentén. Jimmy teljes meglepetésemre ébren volt, és már izzította is a kocsit. Visszaúton láttuk, hogy nagyon figyel, hiszen az a vanília nem maradhat ki. Nem is maradt, ki is szúrta. Egyetlen szépséghibája volt, hogy nem vanília, hanem szegfűszeg volt. Szegény teljesen összeomlott amikor erről felvilágosítottuk, pedig azzal vigasztaltuk, hogy mi ennek is örülünk, mert szegfűszeget is csak fűszertartóban láttunk eddig. De ő nem adta fel, az úton megkérdezett egy helyi nőt, hogy van-e vanília errefelé az úton, és hát sajnos  a nő is ki kellet, hogy ábrándítsa, hogy nincs. Ez volt a vég, ekkor már Jimmy is elhitte, hogy tényleg nem vanília az amit mutatott, hanem szegfűszeg.

Mielőtt még betértünk volna Moniba a szállásra, útbaejtettünk egy vízesést. Ez egy kisebbfajta volt, de vízesésnek vízesés :-)

Már kicsúsztunk a reggeliző időszakból, de ez szerencsére nem okozott gondott az asszonyságnak, kérés nélkül hozták a reggelit. Miután betoltuk indultunk is tovább Maumere felé.

Útközben még mindig ment a vaníliafa vadászás, de végül megelégedtünk a friss vaníliával fa nélkül. Az út mentén voltak kipakolva a fűszerek sorjában. Száradt ott szegfűszeg és vanília is, de volt ott más is, amit nem is tudunk micsoda. Zsuzsi mindenképp szeretett volna vásárolni, hiszen ő már nemsokára megy haza, így haza tudja vinni. Megálltunk vásárolni, de nem is gondoltuk, hogy ilyen fantasztikus élményben lesz részünk. Az történt ugyanis, hogy amikor válogatni kezdtünk, egy bácsi jött segíteni, és a felmarkolt mennyiséghez még hozzárakott egy marékkal. Majd amikor kérdeztük, hogy mennyi lesz, teljes természetességgel azt válaszolta, hogy semennyi. Nem akartuk elhinni, de további próbálkozásunkra sem akart pénzt elfogadni. Végül a kezébe nyomtunk 5000 rupit. Ilyet még nem tapasztaltunk eddigi utunk során, és meg kell hagyni, hatalmas élmény volt. Meg is kellett örökítenünk a bácsit:

Hüledezve az előző jelenten ültünk újra kocsiba.
Éhesedtünk, és Jimmynek volt egy jó ötlete. Eddig csupa jó helyre vitt minket, most is bíztunk benne. Nem hiába. Egy tengerparti kis kajáldánál álltunk meg, csak mi voltunk, senki más. Ki is élveztük a helyzetet.

Jófajta halas kajákkal jóllaktunk, kicsit ücsörögtünk, söröztünk, aztán újra útnak indultunk. De hamarosan meg is álltunk, mert kókuszt árultak az út mentén. Tibi pedig nagyon szereti a kókuszt minden formában, így nem lehetett kihagyni. De élmény volt Zsuzsinak is, mert azt hiszem ő még nem ivott kókuszvizet kókuszból. Lényeg a lényeg, mindenki élvezte :-)

A kis kitérők után megérkeztünk Maumerébe. Itt már nem is variáltunk, Jimmyre bíztuk a szállásválasztást, de persze azért "check first". Víz először nem jött a csapból, de szerencsére ezt Tibi időben kiszúrta. Jimmy büszke is volt magára, hogy ő megmondta, hogy check first.
Még volt másfél óra sötétedésig, így kivitettük magunkat Jimmyvel a tengerpartra, és ott vettünk tőle búcsút. Búcsúzásként adtunk neki egy magyar címeres sörnyitós kulcstartót (Tibi Anyukájával hozattuk, hogy tudjunk ajándékozni), meg egy szivarkát, mert hát az is van nálunk :-)
Rövid heverészés és naplemente után vissza akartunk jutni a szállásra, és ebben kedvesen segítségünkre sietett egy Balin élő javai nő, akinek holland a férje, és most csak ideiglenesen business okokból vannak Floresen. Ők épp Maumere felé tartottak, így minket is feltessékeltek a kisbuszra.

Este még egy jót vacsiztunk, ami talán eddig a legjobb indonéz kajánk volt, aztán Tibivel mi nekivágtunk, hogy internetet keressünk, mert szüleimet szerettük volna felhívni. Sajnos már jó ideje nem tudtunk beszélni Anyukámmal (Apukámmal sikerült a névnapján), így nagyon kajtattunk net után. de nem jártunk sikerrel, így fel is adtuk.

comments