Reggeli után Udin már várt is
minket. Kérdezte, hogy akkor most hogyan legyen, megpróbáljuk-e felkutatni a
tegnapi nőstényt, vagy menjünk vadászni másikra. Mondtuk, hogy próbáljunk meg
másra vadászni, hátha összejön. Amint elindultunk kiderült, hogy miért hívják
az esőerdőt esőerdőnek, olyan zuhé kerekedett, hogy öröm volt nézni. Ennek meg egyik következménye az lett, hogy sár lett. A túraszandink nem tud ugye elázni,
de csúszni viszont annál inkább. Valami elismert helyre kerülhettünk Udin bácsi
ranglétráján, mert rövidesen elindultunk a dzsindzsásba, hogy ott keressünk
orángutánt, vagy bármi mást.
Lelövöm a poént, ma nem láttunk egy orángutánt sem, ellenben megszenvedtünk azért, hogy ne lássunk, azt hiszem inkább én. Mindkét alkalommal hosszan és mélyen mentünk be az erdőbe, ami azzal járt, hogy pallókon kellett menni.
Lelövöm a poént, ma nem láttunk egy orángutánt sem, ellenben megszenvedtünk azért, hogy ne lássunk, azt hiszem inkább én. Mindkét alkalommal hosszan és mélyen mentünk be az erdőbe, ami azzal járt, hogy pallókon kellett menni.
A pallót azt gyakorlatilag két
egymáshoz szögelt faágnak kell elképzelni. Rövidesen kiderült, hogy ezeket nem
az én súlyomra méretezték. Nincs mit szépíteni estem keltem, hol azért mert
leszakadt alattam az egész kóceráj; hol meg azért mert már annyira paráztam,
hogy le fog szakadni, hogy teljesen bizonytalanul mentem. Ja, gondolom azt nem
kell mondanom, hogy csúszik.
Közben Udin rendületlenül ment
előre, és a gazokból világos volt, hogy itt hetek óta nem járt senki, mert
bizony machetével kellett az utat vágni. Ja, és még ott voltak a szunyogok is.
Ez még mind rendben is lett volna, mert láttunk érdekes dolgokat. Ekkor például
ezt még érdekesnek gondoltuk:
Aztán kiderült, hogy ő is a
nyomorunk egyik okozója, ugyanis nem más, mint pióca. Nem volt annyira vészes,
nem fáj, és szunyogírtóra ledobja magát, nem is ezzel volt a gond. A parább
inkább az, hogy mivel véralvadásgátlót fecskendez, a lábunk a végén úgy nézett
ki, mint egy horrorfilm egyik kelléke.
Amellett, hogy elsírnám, hogy mennyire durván rossz volt az egyenlítői esőerdőben, most kicsit rátérek, hogy viszont mitől volt nagyon menő. Egyrészt tényleg vadásztuk azt az orángutánt. Udin folyamatosan állt meg, hogy itt van egy kis gyümölcshéj, amit orangután evett, itt van ledobálva egy két friss ág, amit úgyszintén orangután ehetett meg. Aztán találtunk letört ágat, mi kérdeztük, hogy leeshetett-e, de ezt Udin nagyon viccesnek találta. Azt mondta, hogy még közelébe sem látott olyasmit, hogy egy orangutan leessen.
Amellett, hogy sikertelenek voltunk az orangutanvadasztban, ahogy már említettem csomó érdekességet láttunk:
Ami az itteni képgyűjteményen még nem szerepel, az többek között egy hatalmas fa ürege, ami tele volt denevérrel, meg persze a hangok, de képzeljetek el egy durva zenebonát.
Sajnos szomorú oldala is volt a mostani túránknak. Kalimantanon nagyon komoly probléma az illegális fakitermelés. A Kutai nemzeti parkot se úgy képzeljétek el, hogy a civilizációtól borzasztó messze lévő területet. Gyakorlatilag csomószor lehet hallani a láncfűrészeket és hát ugye ez nemzeti park. A közelben többször hallatszik, ahogy egy szénbányában robbantanak, az sincs túl messze innen. A képeken talán kivehető, hogy narancssárga kábelek futnak az erdőben. Kicsit mi is furcsáltuk, hogy miért van bekábelezve egy erdő, de aztán kiderült, hogy az indonéz olajtrásaság gázt keres a nemzeti parkon belül. Persze persze, csak kutatás, mondja a kormány. No de mi a jó vihart fognak csinálni, ha találnak gázt... el lehet képzelni. És persze saját magunk is láthattuk, hogy mi a szitu. Egyszer csak egy kivágott területre értünk, Udin pedig abszolút elszomorodott. Látszott, hogy egyrészt olyan helyen járunk, ahol kb pár hete, vagy hónapja nem volt és most látja, hogy mit vágtak ki azóta. Nagyon szomorú dolog volt. Nézzétek meg, ahogy félig kivágott fát otthagynak az utolsó képen...
Nagyon elfáradtan, sok érzelemmel kavarogva, de összességében nagyon boldogok voltunk a mai nappal. Az erdőn kívül nagyon jó volt a társaság is. Amikor ebédre visszamentünk az ebédet Agnes-szel és James-szel töltöttük, és hát ők sokat meséltek az itteni viszonyokról, meg persze az orangutánokról is. Amikor meg este értünk vissza, akkor meg egy angol párt találtunk a szálláson. Kiderült, miután megérkeztek egy orangután anya nagyon közel jött a táborhoz. Erről pont lemaradtunk, mert mi a piócák között voltunk :) de azért nem kenődtünk el nagyon, így is szép volt a nap.
Az angol pár nagy utazó volt, most vannak harmadszor egy éves úton. Olyan sotryt hallottunk tőlük, nagyon duva. Azt mi is érzékeltük már mindenhol, hogy a Lonely Planet utikünyv, az azért nem úgy készül, hogy mindenhova elmennek. Sokszor pontatlan, ez nem stimmel, az nem stimmel. Kalimantan viszont extrém rossz, gyakorlatilag egy csomó minden nincsen benne. A Kalimantan résznél van egy olyan leírás, ami az úgy nevezett Apokayan felföldet írja le. A Lonely szerint ez egy olyan hely, amit csak repülővel lehet megközelíteni. Tradicionális benszülött falvak vannak, benne olyan nénikkel, bácsikkal, akiknek a fülükben nagy aranykarika van, amitől megnyúlt a fülük. A falvak között lehet dzsungeltúrára menni, és egyébként is nagyon érdekes. Zsuzsit Peru óta vonzza a dzsungeltúra, és én úgy gondoltam ez egy elég érintetlen rész lesz, és esetleg ezt adnám szülinapi ajándéknak. Amikor az angolok rákérdeztek, hogy mit szeretnénk csinálni még Kalimantanon, és kiderült, hogy ezt, olyan storyval rukkoltak elő...: Ők onnan jöttek, és valóban csak repülővel lehet megközelíteni, de valószínűleg ez az egyetlen igaz dolog, amit a Lonely írt. Miután megérkeztek a faluba, kiderült, hogy ott nem lehet hol aludni, nincs kajálda, csak pár ház. A helyiek, kapaszkodjatok meg 10 éve nem láttak fehér embert itt. A helyieket megtérítették a misszionáriusok, akik többek között arra a nagyszerű dologra is rávették a nőket, hogy vágják le a fülcimpájukat. A falvakat betonút köti össze és mindenki robogón közlkedik a kettő között. A visszarepülő pedig egy hónapra előre be volt telve. Teljesen pánikba estek. Végül sikerült egyrészt egy hat nap múlva lévő repülőre felrimánkodniuk magukat, és addig gyakorlatilag bekopogtak a falu papjához, hogy akkor aludhatnának-e nála. Ők rettenetesen mókásnak találták, hogy mi lett volna, ha jövő héten megjelenünk ebben a faluban, úgy hogy 10 évig nem volt ott fehérember, most meg két héten belül már a második. Egy másik Kalimantan túráról azt írta a Lonely: keményebb utazók áttúrázhatnak a két falu között (ez egy másik terület). Ők kapcsolatba léptek egy túravezetővel, hogy vállalja-e. A túravezető azt mondta, hogy össz-vissz háromszor kísérelték meg ezt a túrát valaha, ebből kettőnek nem sikerült, a harmadik ő volt, és sikerült, de egy évig tervezték.... Nagyon durván nagy mázlink volt, hogy összetalálkoztunk velük itt. Nem hiszem, hogy vicces szülinapi ajándék lett volna...
