Reggel 7-kor indulás, mert egyrészt hosszú nap lesz, másrészt meg az állatokat amúgy is jobb regggel figyelni.
Első állomás Manchong lesz, ami egy kis falu a folyó egy mellékágán. Itt egyrészt a falu is érdekes, de mi azért jobban rá voltunk izgulva az oda vezető útra, ahol probiskusmajmot (borneói nagyorrú majom) lehet látni. Ezek nagyon viccesen néznek ki, mert hatalmas orruk van, és nagy hasuk, és azért is érdekesek, mert csak itt Kalimantánban élnek. Izzítottuk is a gukkert, és vadul figyeltünk jobbra-balra, hátha meglátjuk a majmokat. Ulin nagyon lelkes volt, és velünk élt a természetfigyelés izgalmában, amint meglátott vlamit, vagy ha csak azt látta, hogy mi figyelünk valamit, már állítota is le a motort és mutatta nekünk mit talált, vagy épp kereste, hogy mi mit találtunk.
Gyönyörű halkapó madarak (kingfisher) cikáztak keresztbe a folyón, Tibi meg is próbálta lefényképezni őket mikor épp egy ágon kuksoltak, de nem volt egyszerű feladat a kis gépünkkel. Azért mutatóba íme:
A kis folyóágon csalinkázva egyszercsak azt láttuk, hogy nagyon mozognak a fák. Elő a gukkert, mindenki sasol. Meg is láttuk a várva várt majmainkat. Nagyon viccesek voltak. Elnézegettük őket egészen addig, míg el nem tűntek a szemünk elől. Őket se volt egyszerű lekapni, de azért így is lett egy-két kép:
Nagyon örültünk majmainknak, így a gyönyörű táj már csak hab volt a tortán. Nagyon szép kis folyóágon haladtunk egészen Manchongig, miközben felelevenedtek bennem régi vízitúrás emlékeim.
Gyönyörű halkapó madarak (kingfisher) cikáztak keresztbe a folyón, Tibi meg is próbálta lefényképezni őket mikor épp egy ágon kuksoltak, de nem volt egyszerű feladat a kis gépünkkel. Azért mutatóba íme:
Kb 3 órás út után érkeztünk meg Manchongba, ahol először úgy voltunk, hogy csak kiszállunk, aztán kb 5 perc és indulhatunk is, mert hát még a delfinek várnak ma. No de mikor kiszálltunk láttuk, hogy ez azért kicsit többet is megér mint 5 perc:
A hosszúház nagyon szépen fel volt újítva. Igazából eredeti hosszúházat már nem lehet látni (állítólag sehol, de azért még lehet, hogy akad eldugottabb helyeken), csak ilyeneket, amiket felújítottak, rendbetettek. Minket ez nem igazán zavart, mert így is nagyon szép és érdekes. Korábban ezekben a házakban zajlottak a fontos közösségi események, manapság már inkább múzeumként funkcionálnak, vagy mint tegnapi falunkban, szállásként.
A kis folyómenti falu is tetszett nekem, mentünk is egy kört a kipallózott utakon.
Aztán indultunk tovább, azaz vissza az ide vezető úton. Erre már rövidebb volt az út, mert lefelé mentünk a folyón, de persze most is megszakítottuk állatfigyelési akciókkal. A fő attrakciókon kívül láttunk még hatalmas monitor gyíkot is (ilyet láttunk az orangutánfigyelés közben is), meg egyéb fajta majmokat és madarakat.
Még egy állat volt itt a listánkon, az édesvízi delfinek, de hozzájuk egy másik kis ágon vezetett az út. Nagyon mókásnak találtuk, hogy Ulin kiérve a tavas részhez a helyi halászcsávóktól kérdezgette az útirányt, mert annyi kis ösvény volt vágva a tavat benövő hínárosba, hogy tényleg úgy néztek ki, mint az utcák. Útba is igazították jó fej módon, így megtaláltuk a helyes utcát.
Nagyon élveztük ezt a csónakázást, a hatalmas fákkal körülvett kis folyót, és a köztük cikázó madarakat és majmokat. Aztán egyszercsak kiértünk a Mahakam folyóra, Muara Pahunba. Elvileg ezen a területen lehet legnagyobb eséllyel látni a delfineket. Itt is a már jól bevállt kérdezős módszerrel ment Ulin, jófej módon körbekérdezte, hogy láttak-e delfint, vagy merre kéne mennünk. Még telefonon is utánaérdeklődött, hogy mi a tuti tipp. De sajnos így sem jártunk sikerrel, így a nagy folyón elindultunk Muara Muntai felé, ahol ma este megszállunk. Azért még egy ideig vadul figyeltük a folyót, hátha előbukkannak delfin kollégák, de sajnos nem tették.
Az út a Mahakamon viszont teljesen más látványt adott mint a kis ágak. Tele szénszállító uszállyal, a folyóparton pedig az erdőirtás végtermékét láthattuk:
A hosszúház nagyon szépen fel volt újítva. Igazából eredeti hosszúházat már nem lehet látni (állítólag sehol, de azért még lehet, hogy akad eldugottabb helyeken), csak ilyeneket, amiket felújítottak, rendbetettek. Minket ez nem igazán zavart, mert így is nagyon szép és érdekes. Korábban ezekben a házakban zajlottak a fontos közösségi események, manapság már inkább múzeumként funkcionálnak, vagy mint tegnapi falunkban, szállásként.
Még egy állat volt itt a listánkon, az édesvízi delfinek, de hozzájuk egy másik kis ágon vezetett az út. Nagyon mókásnak találtuk, hogy Ulin kiérve a tavas részhez a helyi halászcsávóktól kérdezgette az útirányt, mert annyi kis ösvény volt vágva a tavat benövő hínárosba, hogy tényleg úgy néztek ki, mint az utcák. Útba is igazították jó fej módon, így megtaláltuk a helyes utcát.
Az út a Mahakamon viszont teljesen más látványt adott mint a kis ágak. Tele szénszállító uszállyal, a folyóparton pedig az erdőirtás végtermékét láthattuk:
A csónakban töltött hosszú órák miatt szólított a természet. Azt hittem, hogy Muara Muntaiig kibírom, de még mindig mentünk, még mindig mentünk, így nem volt mese, szóltam Ulinnak, hogy technikai szünetet kéne tartani. Én úgy gondoltam, hogy a folyónak arra a felére kötünk ki, ahol nincsenek házak, és ott a susnyásban el tudok bújni, de Ulin nem is értette, mert hogy a másik oldalon a házaknál ott a wc a folyón, minden ház előtt egy. Én ezt úgy gondoltam, hogy az a házakhoz tartozik, mindenki privát wc-je, így ha már oda megyünk, gondoltam megkérdezem, hogy használhatom-e. Ulintól ezt próbáltam megtudni, hogy mégis kitől kérdezzem, mert nem láttam senkit, de ő ezt se nagyon értette mi a fütyfürüttyöt akarok. Aztán feladtam, és birtokba vettem a wc-t. No ezt úgy kell elképzelni, hogy van egy stég, amin elkerítettek egy 1m x 1m-es területett deszka bódéval, és a bódén belül a középső deszkát a stégből kivágták. Azaz minden megy a folyóba, wc papír meg nem kell, mert ott a víz. Szerintem ennek egyetlen szépséghibája van, hogy a folyóparton sorba vannak egymás mellett a házak, és így persze a folyón is egymás mellett vannak a wc-k. Azaz a lejjebb lévő háznál figyelni kell, hogy a szomszéd mikor indul dolgára... No de őket nagyon nem zavarja ez a kisebb logisztikai probléma, úgy, ahogy az sem, hogy mi minden kerül a folyóba, nekik ez a fürdőszoba, itt fürdenek és itt is mosnak fogat.
No amikor kiléptem a wc-n már megértettem, hogy Ulin miért nem értette mit akarok én kérdezni az elején, ekkorra már fenn a parton megjelent a ház előtt a tulaj csóka, és vígan integetett, láthatóan nagy büszkeséggel töltötte el, hogy fehérek használták a wc-jét.
Muara Muntaiba 6 körül érkeztünk meg. A szállásra érve ismét összetalálkoztunk a Kutai Nemzeti Parkban megismert angol párral. Ők ma indultak Samarindából, idáig eljöttek, és holnaptól terveznek menni arra a körútra, amin mi is voltunk. Este együtt indultunk vacsizni. Ezt kicsit megnehezítette, hogy elkezdődött a Ramadán. Ez abban nyilvánult meg, hogy 6 körül minden hely bezárt, és mindenki ment imádkozni. De annyira minden, hogy tényleg nem találtunk semmit, ahol ehettünk volna. Miután bolyongtunk kb másfél órát, és kérdezősködtünk, rábukkantunk egy helyre, ami kinyitott újra. Nagyon boldogok voltunk, mert már mindannyian farkas éhesek voltunk. A jó kis bakso és nasi goreng úgy csúszott le, hogy csak na.
Vacsi után el is búcsúztunk Alextől és Christintől. Én nekiindultam hogy megyek fürödni, de hamarosan megtorpantam, mert nem volt víz. Gyanús, hogy ennek is köze van a ramadánhoz, de ettől még nem voltam tőle boldog. Morcogva visszamentem a szobába. Később Tibi próbálkozott, és vígan újságolta, hogy most van víz. Futottam is. Szerencsém volt, mert fél órával később újra elzárták...
Kis olvasgatás után elaludtunk, és aludtunk egészen 2-ig, amikor is hatalmas zenebonára, dübörgésre és ricsajra ébredtünk. Mindez az utcáról jött, indult a buli. Aztán a folyósóról hallottuk a kanalak villák csörömpölését, indult a nagy zabálás. Komolyan mondom nem értem én ezt a ramadánt...
