Aludtunk egy jót, nem keltünk korán. Még mindig nem működött a net a szobában, így reggelihez vittük magunkkal a laptopot. Első feladatunknak azt éreztük, hogy kiderítsük hol a fityfenében vagyunk egyátalán. Meg kell hagyni, ez nem volt egyszerű feladat. A Lonely ott ért véget, hogy Bontang a Kutai Nemzeti Park kapuja, ahol a park irodája is megtalálható, itt lehet regisztrálni. Ez a mi értelmezésünkben azt jelenti, hogy Bontangnál lépsz be a nemzeti parkba. Bontangról magáról nem írt semmit, a leírás alapján mi azt hittük ez csak egy kis falu lehet. Így már az is meglepetés volt tegnap, hogy ez egy rendes város, nemhogy még az, hogy itt az embereknek fogalmuk sincs arról, hogy lenne nemzeti park a közelükben... Hát nem így képzeltem el a nemzeti park előkapuját :-)
Nekiestünk a netnek, majd a Google megmondja, hogy egyátalán hol is vagyunk, és tőlünk merre van a nemzeti park bejárata. No hát itt ismét csalódnunk kellett, mert a Google maps pontosan ezt mutatta:
Ezzel se jutottunk előrébb. Emlékeztem arra, hogy a Lonely fórumán volt egy leírás az orangutános helyekről. Ráadásul egy magyar csóka írta azt a bejegyzést, László, aki mint kiderült ugyanaz, akinek anno a csendes-óceáni fórumára írtunk, és ahol sok idióta "tanácsot" kaptunk... No de sajnos minden út hozzá vezetett, így nem tudtuk kikerülni.
A fórumon kívül még egy forrást találtunk, a nemzeti park indonéz nyelvű honlapját. Ebben már nagyobb segítségünkre volt a Google a fordításával. Itt azt is megtaláltuk, hogy 2012 augusztusára tervezik, hogy angol nyelvű guideot tesznek fel a honlapra, de ezzel most így júliusban nem nagyon voltunk kisegítve. Kb 2 óra alatt sikerült eljutnunk arra a szintre, hogy be tudtuk tájolni magunkat, és volt képünk arról, hogy hova is kell mennünk, hogy fogunk odajutni. Ilyen nehéz dolgunk még sehol nem volt az információszerzéssel.
Nagyon megörültünk, hogy sikerült infóhoz jutni, teljesen belelkesedtünk, hogy milyen kalandoknak nézünk elébe. Korábban még kaptunk javaslatot Kanawán egy holland pártól egy guide (vezető) csókára, akivel leveleztünk is, de ő nagyon magas árat ajánlott egy 5 napos túrára, így külön öröm volt, hogy magunk tudunk menni a parkba.
Nyomozásunk eredménye az alábbi volt:
Bontangból busszal kell menni Sangattába, ami kb 3 órás út. Onnan bussza, taxival, vagy motoros taxival (ojek) kell átmenni Kabo Yajaba, onnan pedig motorcsónakkal jutunk el a nemzeti parkba. A parkban Mr Supiani az úr, azaz őt kell felhívni előre, hogy megyünk, vele kell megállapodni az árban és ő fogja küldeni értünk a motorcsónakot Kabo Yajaba. Nem voltunk százig biztosak benne, hogy Mr Supiani beszél angolul, így a recepciós srácot kértük meg, hogy telefonáljon a nevünkben. Nagyon segítőkész volt, de közben kiderült, hogy Mr Supiani beszél valamennyire angolul, így mi is tudtunk beszélni vele.
A recepciós srác felajánlotta, hogy a szálloda taxija ingyen kivisz minket a buszállomásra. Ki is használtuk a lehetőséget. A sofőr egy nagyon puccos lakóövezeten vitt át minket. De tényleg nagyon puccos volt, látszott, hogy azért akad pénz ezen a szigeten.
A buszállomáson kiderült, hogy majd csak kb 1-2 óra múlva indul a busz, legalábbis ilyesmit szűrtünk le indonéz tudásunk alapján, mert itt már senki nem beszélt angolul. A sofőrünk közben nagyon aranyosan segített nekünk infókat szerezni, nem mintha ő nem ugyanúgy indonézül továbbította volna felénk :-)
Míg érdeklődtünk odajött egy csóka, hogy kocsival elvinne minket. Gondoltuk, hogy ez majd olyan 400e Rp körüli ár lesz, de mint kiderült összesen 70e Rp (1800 Ft) kettőnkre, ugyanis itt eléggé bevált módja az utazásnak a közös taxi. Bevártunk még néhány embert, és amikor tele lett az autó indultunk is.
Nagyon király volt, mert kb 1,5 óra alatt ott is voltunk Sangattában. Ráadásul a kocsiban volt egy aranyos nőci, aki mikor megtudta, hogy Kabo Yajaba tartunk, a sofőrrel megbeszélte, hogy olyan helyen tegyenek ki minket, ahonnan motorral elvisznek minket a faluba. Még a motorosokkal is lebeszélték a dolgot, így fejenként 10e Rp-ért azok elfuvaroztak minket.
Először kételkedtünk, hogy milyen is lesz hátizsákkal motorozni, de végül nagyon élveztük. Igazán jó érzés fogott el amikor a motoron ültem. Olyan igazi utazós feeling... úgy éreztem, hogy most nagyon jó helyen vagyunk. Tetszett, hogy most szó szerint lejöttünk a térképről :-)
Kabo Yajanál a folyóparton már várt egy csóka minket, akit Mr Supiani küldött értünk. Kb 20 perc volt a csónakkal az út a szállásig.
A Kutai Nemzeti Park azért különleges, mert azon kevés helyek közé tartozik, ahol vadon lehet látni orangutánokat. Több nemzeti park van, ahol vannak orangutánok, de a legtöbb helyen rehabilitációval foglalkozó központok vannak, vagy olyan parkok, ahol rehabitált orangutánok vannak. Kutatók próbálnak tenni az orangután populáció megmentése érdekében, így több olyan központ van, ahol kis orangutánoknak próbálnak segíteni felnőni, megtanítani a vadonban élés csínjára bínjára, majd visszaengedni őket a vadonban. Mint megtudtuk ezek a programok nem túl sikeresek, de ettől függetlenül még próbálkoznak vele a kutatók.
Szóval a Kutai park különlegessége, hogy itt teljesen vadon élő orangutánokat lehet megfigyelni, mi is ezért választottuk ezt. Ráadásul nem is jár sok túrista erre (valószínűleg az infóhiány is hozzájárul ehhez), így külön jó, hogy nem kell nagy hordákkal összefutni. A parkban Mr Supiani fennhatósága alatt működik egy faház, ahol két szoba van. Itt fogadják a vendégeket. A faház mellett van egy kutató központ is, ami lényegében egy az előzőnél nagyobb faház. Ez pedig egy japán csóka, Mr Suzuki fennhatósága alá tartozik. Mr Suzuki kb 30 évvel ezelőtt jött ide és kezdte kutatni az itteni orangutánokat. Felhúzta a "kutatóközpontot", de mostanság már 80 év körül jár, így állítólag évente max 1 hónapot tartózkodik a nemzeti parkban. De ettől függetlenül a kutató központra úgy tekint mint a saját tulajdonára, és nem szereti, ha más kutatók vannak ott. Sőt annak ellenére, hogy a faházában van egy teljes szint szobákkal, azt se szereti, ha túristák vannak ott amikor ő ott tartózkodik. Persze ezzel senki nem foglalkozik amikor nincs ott Suzuki, így Mr Supiani a turistákat is beteszi Suzuki szobáiba.
Szóval kb így néz ki a helyzet a dzsungel közepén. Mivel most nincs itt Mr Suzuki, két kutató is dolgozik a parkban. Egyikük James, egy angol srác, aki Kaliforniában phd-zik, a másikuk pedig Agnes, egy indonéz csaj Kalimantán középső részéről. Ő 6 évet dolgozott egy kanadai nőnél, aki a park másik felén húzott fel egy kutató központot, most viszont egyetemre jár mesterképzésre. Tőlük hallottuk a remek storykat a mindenki által utált Suzukiról is, aki jövő héten érkezik, így mindkettőjüknek spurizni kell addigra. No meg sokat tanultunk is tőlük az orangutánokról, de ezekről majd később.
Ezzel se jutottunk előrébb. Emlékeztem arra, hogy a Lonely fórumán volt egy leírás az orangutános helyekről. Ráadásul egy magyar csóka írta azt a bejegyzést, László, aki mint kiderült ugyanaz, akinek anno a csendes-óceáni fórumára írtunk, és ahol sok idióta "tanácsot" kaptunk... No de sajnos minden út hozzá vezetett, így nem tudtuk kikerülni.
A fórumon kívül még egy forrást találtunk, a nemzeti park indonéz nyelvű honlapját. Ebben már nagyobb segítségünkre volt a Google a fordításával. Itt azt is megtaláltuk, hogy 2012 augusztusára tervezik, hogy angol nyelvű guideot tesznek fel a honlapra, de ezzel most így júliusban nem nagyon voltunk kisegítve. Kb 2 óra alatt sikerült eljutnunk arra a szintre, hogy be tudtuk tájolni magunkat, és volt képünk arról, hogy hova is kell mennünk, hogy fogunk odajutni. Ilyen nehéz dolgunk még sehol nem volt az információszerzéssel.
Nagyon megörültünk, hogy sikerült infóhoz jutni, teljesen belelkesedtünk, hogy milyen kalandoknak nézünk elébe. Korábban még kaptunk javaslatot Kanawán egy holland pártól egy guide (vezető) csókára, akivel leveleztünk is, de ő nagyon magas árat ajánlott egy 5 napos túrára, így külön öröm volt, hogy magunk tudunk menni a parkba.
Nyomozásunk eredménye az alábbi volt:
Bontangból busszal kell menni Sangattába, ami kb 3 órás út. Onnan bussza, taxival, vagy motoros taxival (ojek) kell átmenni Kabo Yajaba, onnan pedig motorcsónakkal jutunk el a nemzeti parkba. A parkban Mr Supiani az úr, azaz őt kell felhívni előre, hogy megyünk, vele kell megállapodni az árban és ő fogja küldeni értünk a motorcsónakot Kabo Yajaba. Nem voltunk százig biztosak benne, hogy Mr Supiani beszél angolul, így a recepciós srácot kértük meg, hogy telefonáljon a nevünkben. Nagyon segítőkész volt, de közben kiderült, hogy Mr Supiani beszél valamennyire angolul, így mi is tudtunk beszélni vele.
A recepciós srác felajánlotta, hogy a szálloda taxija ingyen kivisz minket a buszállomásra. Ki is használtuk a lehetőséget. A sofőr egy nagyon puccos lakóövezeten vitt át minket. De tényleg nagyon puccos volt, látszott, hogy azért akad pénz ezen a szigeten.
A buszállomáson kiderült, hogy majd csak kb 1-2 óra múlva indul a busz, legalábbis ilyesmit szűrtünk le indonéz tudásunk alapján, mert itt már senki nem beszélt angolul. A sofőrünk közben nagyon aranyosan segített nekünk infókat szerezni, nem mintha ő nem ugyanúgy indonézül továbbította volna felénk :-)
Míg érdeklődtünk odajött egy csóka, hogy kocsival elvinne minket. Gondoltuk, hogy ez majd olyan 400e Rp körüli ár lesz, de mint kiderült összesen 70e Rp (1800 Ft) kettőnkre, ugyanis itt eléggé bevált módja az utazásnak a közös taxi. Bevártunk még néhány embert, és amikor tele lett az autó indultunk is.
Nagyon király volt, mert kb 1,5 óra alatt ott is voltunk Sangattában. Ráadásul a kocsiban volt egy aranyos nőci, aki mikor megtudta, hogy Kabo Yajaba tartunk, a sofőrrel megbeszélte, hogy olyan helyen tegyenek ki minket, ahonnan motorral elvisznek minket a faluba. Még a motorosokkal is lebeszélték a dolgot, így fejenként 10e Rp-ért azok elfuvaroztak minket.
Először kételkedtünk, hogy milyen is lesz hátizsákkal motorozni, de végül nagyon élveztük. Igazán jó érzés fogott el amikor a motoron ültem. Olyan igazi utazós feeling... úgy éreztem, hogy most nagyon jó helyen vagyunk. Tetszett, hogy most szó szerint lejöttünk a térképről :-)
Kabo Yajanál a folyóparton már várt egy csóka minket, akit Mr Supiani küldött értünk. Kb 20 perc volt a csónakkal az út a szállásig.
A Kutai Nemzeti Park azért különleges, mert azon kevés helyek közé tartozik, ahol vadon lehet látni orangutánokat. Több nemzeti park van, ahol vannak orangutánok, de a legtöbb helyen rehabilitációval foglalkozó központok vannak, vagy olyan parkok, ahol rehabitált orangutánok vannak. Kutatók próbálnak tenni az orangután populáció megmentése érdekében, így több olyan központ van, ahol kis orangutánoknak próbálnak segíteni felnőni, megtanítani a vadonban élés csínjára bínjára, majd visszaengedni őket a vadonban. Mint megtudtuk ezek a programok nem túl sikeresek, de ettől függetlenül még próbálkoznak vele a kutatók.
Szóval a Kutai park különlegessége, hogy itt teljesen vadon élő orangutánokat lehet megfigyelni, mi is ezért választottuk ezt. Ráadásul nem is jár sok túrista erre (valószínűleg az infóhiány is hozzájárul ehhez), így külön jó, hogy nem kell nagy hordákkal összefutni. A parkban Mr Supiani fennhatósága alatt működik egy faház, ahol két szoba van. Itt fogadják a vendégeket. A faház mellett van egy kutató központ is, ami lényegében egy az előzőnél nagyobb faház. Ez pedig egy japán csóka, Mr Suzuki fennhatósága alá tartozik. Mr Suzuki kb 30 évvel ezelőtt jött ide és kezdte kutatni az itteni orangutánokat. Felhúzta a "kutatóközpontot", de mostanság már 80 év körül jár, így állítólag évente max 1 hónapot tartózkodik a nemzeti parkban. De ettől függetlenül a kutató központra úgy tekint mint a saját tulajdonára, és nem szereti, ha más kutatók vannak ott. Sőt annak ellenére, hogy a faházában van egy teljes szint szobákkal, azt se szereti, ha túristák vannak ott amikor ő ott tartózkodik. Persze ezzel senki nem foglalkozik amikor nincs ott Suzuki, így Mr Supiani a turistákat is beteszi Suzuki szobáiba.
Szóval kb így néz ki a helyzet a dzsungel közepén. Mivel most nincs itt Mr Suzuki, két kutató is dolgozik a parkban. Egyikük James, egy angol srác, aki Kaliforniában phd-zik, a másikuk pedig Agnes, egy indonéz csaj Kalimantán középső részéről. Ő 6 évet dolgozott egy kanadai nőnél, aki a park másik felén húzott fel egy kutató központot, most viszont egyetemre jár mesterképzésre. Tőlük hallottuk a remek storykat a mindenki által utált Suzukiról is, aki jövő héten érkezik, így mindkettőjüknek spurizni kell addigra. No meg sokat tanultunk is tőlük az orangutánokról, de ezekről majd később.
Mikor megérkeztünk a szállásra elmentünk egy kis sétára, de nemsokára sötétedett, így vissza is mentünk. Supiani csak holnap jön meg, ma este csónakosunk főzött tésztát nekünk. Nem volt egy nagy konyhai remek, de éhség ellen kiváló volt.
Sötétedéskor bekapcsolták a generátort, ami kb 10-ig szolgáltatott áramot. Vanuatun már teljesen hozzászoktunk, hogy akkor van áram, amikor a generátor megy, így ezt már teljes természetességgel vettük. Jólesett ez az érzés :-)
