A mai nap egyedül ébredtünk a bungalowban,
aminek nagyon örültünk. Megkerestük Tassot, akinél fizettünk is volna négy
éjszakát, de a csóka nagyon jófej volt. Azt mondta, hogy csak három éjszakát
számol fel, mert az eslőnél csak éjjel érkeztünk. Hát ilyet sem nagyon
pipáltunk még. Nagyon nem volt kedvünk pakolni, mert azt hittük végre lesz most
két olyan hetünk, amikor nem kell
hátizsákban élnünk. El is halasztottuk ezt a kis mókát egy időre, és kimentünk
a reptérre, hogy megérdeklődjük, hogy mikor megy repülő tovább északra, és hogy
mennyi, meg vennénk ám jegyet is. A repteret Zsuzsi nem részletezte, úgyhogy én
most behozom. Majdhogy nem Balu kapitány kalandjai a dolog, annyi a különbség,
hogy nem hidroplán van, hanem van rendes leszállópálya. A rendeset persze nagyon idézőjelesen kell
érteni, azt jelenti, hogy van egy hosszú vonal, amin le van nyírva a fű, van
egy széljelző árbóc egy beton viskó (iroda) és egy nád viskó (váró) valamint
egy fából tákolt mobil lépcső.
A repülő is ennek megfelelően egy
kis kétmotoros gép. Én teljesen rá voltam izgulva, hogy ilyennel megyünk. Na, a
repteres jegyvásárlás is ugyanolyan Vanuatus volt, mint minden más itt.
Kérdeztük a csókát, hogy mikor megy gép, mondta, hogy minden csütörtökön.
Mondtuk, hogy akkor meg is vennnénk, két hét múlvára. Mondta, hogy na ezt nem
most kéne, hanem majd hétfőn. Mi már húztuk volna fel a szemöldökünket (hétfőn
nincs gép, és amikor nincs gép, nincs reptéren senki), amikor mondja a csóka,
hogy akkor megy a szállásunkra és hozza a jegyet. Házhozszállít! :)
Visszamentünk a szállásra,
összepakoltunk, Zsuzsi már eléggé rá volt pörögve, hogy menjünk, ki is kaptam,
mert én meg már elég ráérős voltam. El is indultunk a jó kis szállásunkra, amit
csak mindenki úgy emlegetett, hogy fent. A fent az kb egy 6 méteres
szintkülönbséget jelentett egy kókuszerdőn keresztül.
Melanie már várt minket.
Leültünk, beszélgettünk egy kicsit, megmutatták a szobánkat, ami nagyon pöpec.
Ez egy tradicionális ház, amit egy ausztrál pár épített,
Justin és Stephanie, az ő nevük kábé minden ötödik történetben szerepelt. A
lényeg, hogy ők már többször jártak itt, sőt van amikor négy hónapot maradnak.
Justin felhúzta ezt a kis házat, amiben ők vannak, amikor itt vannak, és Viliék
kiadhatják, amikor nincsennek. Nagyon jót beszélgettünk, viszont lassan el is
akatunk indulni, főleg Zsuzsi, benne volt a mozgáskényszer :) A célunk Rachel
(az antopológus csaj) által említett Rovo bay volt, ami az itteni sziget
közigazgatási központja. Ez mondjuk azért vicces, mert ott nem lakik senki,
csak van egy piac kéthetente pénteken (hehe) valamint egy bank hétköznap, és
esetleg más kormányzati épület is. Arra persze csak az út közben jöttünk rá,
hogy nem biztos, hogy legjobb dolog szombaton meglátogatni egy olyan
települést, ahol nem laknak, csak kormányzati épületek vannak. No persze ez nem
volt nagy baj, mert gyönyörű tájon haladtunk végig.
És akkor a táj mellett meg kell
jegyezni az embereket. Egyszerűen nagyon durva, hogy mindenki előre köszön. Az
egyik néni megállt velünk beszélgetni, kérdeztük, hogy mit visz, mondta
narancs, kérünk-e. Egy másik helyen megismerkedtünk Elikkel, és a családjával,
akik össze is gyültek egy fényképre.
Ahogy hagytuk el a falut még 50
méterről is hallottuk, ahogy a lányok még mindig hatalamasakat röhögtek a
képeken amiket persze megmutattunk. Aztán a fiuk is megmutatták, hogy ők sem
komorak. Zsuzsi folyamatosan azt ismételgette, hogy ő még nem hallott fiukat
úgy kuncogni, mint mikor elmentünk mellettük. Nagyon rendezett faluk mellett is
elmentünk, és több helyen láttunk templomot is.
Mikor odaértünk Rovo öbölbe, megnéztük az
épületket kívülről, aztán elindultunk vissza.
Útközben egy kisgyerek
hozzánkcsapódott, és a kérdezte, hogy nem akarunk-e pénzt adni neki. Ez volt az
egyetlen ilyen tapasztalatunk eddig, és kicsit meg is lepődtünk. Aztán meséltem
Zsuzsinak, hogy amikor Bogláron voltam kicsi, mindig kimentem a
kirakodóvásárba, aztán ott kuncsorogtam a cserepeseknél, hogy adjanak valami
vásárfiát a kerámiákból. Mondjuk nem pont ugyanaz, mint pénzt kérni, de én ezt
gyerek dolognak könyveltem el.
Visszafele pont arra jött egy
Toyota pickup aminek felkéredzketünk a platójára, azzal jöttünk vissza. Mondjuk
ez 1000 Vatuba került, ami nagyon nem olcsó, de kiderült, hogy az üzemanyag
nagyon drága itt. Ők azt mondják, hogy a szállítás miatt, de ez nyilván
bődületes hülyeség, mert mi sem Pozsonyból hozzuk a benzint...
Mikor visszaértünk Zsuzsi már
rendben volt, azt mondta, azt csinálhatunk, amit én szeretnék, ekkor meg rám
jött a mehetnék, így elmentünk úszni egyet. Eléggé rá voltunk izgulva erre a
dugong témára, de megint nem sikerült látni és már kezdett is késő lenni.
Visszamentünk és lefürödtünk. A WC pottyantós, de rendes műanyag deszka van, a
fürdő viszont egy lavór tele vízzel és azt kell egy magasan lévő zacskóba
belemerni, a zacsesz végén meg van egy zuhanyrózsa.
Mire megfürödtünk megjött Vili öt!
hallal, amit szigonnyal lőtt (Justin ajándéka súllyal, békatalppal) és neki is
álltun (mi is) vacsit csinálni. A tűzhely az fával rakott és mellette a
gyékényen ülnek. A hal kókusztejben főtt és igen finom volt. Mellé taro
gyökeret ettünk, ez felejthető, de tápláló. Melanie mindig nagyon kedvesen
elmondja a dolgokat, hogy például helyi kajákat fogunk enni és ne számítsunk
semmi nagy dologra, vagy hogy ők csomószor kézzel esznek. A gyerekek közben egy
2006-os VB fociújságot lapozgattak végig és kérdezgették, hogy hol van mondjuk
Ukrajna. Nem mondom, örültem volna, ha mondjuk kijutottunk volna a VB-re és meg
tudom nekik mutatni, hogy igen, ez a csapatunk. A család egyébként a
következőkből áll: Vili apuka, Melani anyuka, Joe Vili öccse, Jocelin Joe
jegyesse, Elison (11), Larry (10), Julie (3), Watson (4 hónap). Watson Justin
és Stephanie családneve, csak hogy érezzétek itt a dologokat :). A beszélgetés
egyébként nagyon nehézkes, mert az ember sose tudja, hogy mit tudnak és mit
nem. Joe például kérdezte, hogy van-e nemzeti piánk. Elkezdtük kézzel lábbal
leírni a páleszt, de nem nagyon tudtuk, hogy kéne. Aztán pár perc mulva
kiderült, hogy Joe egy tengerjárón dolgozott a bárban... Máskor meg el kellett
magyaráznunk olyan dolgokat, mint, hogy saláta.
Amikor a gyerekek elmentek aludni
mi is elköszöntünk és a kis fejlámpánkkal elmentünk aludni.
