Amikor az ember olvas egy nép
történelméről, majd késöbb saját szemével látja az országot kétségtelenül levon
következtetéseket, kliséket. A szerbek azért olyan erőszakosak a kosárlabdában,
mert sokat kellett háborúzniuk, a svédek azért olyan hidegek, mert messzi
elhatárolt területeken laktak egymástól, stb-stb. Amikor az ember Vanuatu
történelméről olvas, nem következtetéseket von le. Folyton megáll, felnéz, és
felkiállt: de hát ez most is így van! A szokások, a családról alkotott kép vagy
a fehérekhez való viszony ugyanolyan, mint amilyet a történelemkönyv
megjelenít.
Hogy milyen a mai Vanuatu? Kezdem egy kis
emberi történettel aztán mesélek majd milyen a család, a nagycsalád, a klán és
a klánfőnök. Kezdjük rögtön egy kis sokkterápiával: az itteni családunk két
fiának felnőtté avatási ceremóniájával. Az itteni ballagás :). Elison és Larry
a család két idősebb fiúja, és két-három év múlva fognak „felnőni”, azaz 13-14
évesek lesznek.
Ez azt jelenti, hogy ekkor lesz a metélésük, amit a kórházban
orvos végez el. Ez így még rendben is volna, láttunk ilyet már kaukázusi
embereknél is. Node, ahogy zajlik: A gyerkeket egy előre meg nem beszélt éjjel,
a nagybácsik elrabolják a házból, és elhurcolják a fiúkat a kórházba. A metélés
után a falu többi hasonló korú fiújával együtt Elison és Larryt elviszik egy
elkerített területre, itt van egy kis ház és egy kert, ahol kábé egy hónapot
fognak majd tölteni, amíg be nem gyógyul a sebük. Ez alatt a szülők nem mehetnek
a közelükbe, hisz éppen tapun vannak. Ha
egy gyerek esetleg megszökik, vagy az apjuk a közelükbe megy, a nagybácsik
botokkal megverik. Az elmesélés alapján nagyon, véresre. Ez alatt az idősebb,
már metélt fiútestvérek etetik, gondozzák a gyerekeket, testüket, sebüket
olajjal kenik. Amikor letellik az egy hónap a gyerekeket kifestik színesre:
fekete, vörös csíkokat festenek az arcukra, és egy X-et a hátukra. Ekkor hajnalban
a faluban megfújnak egy kagylókürtöt és mindenki lemegy a tengerpartra. Itt a
gyerekeknek spurizniuk kell a tengerbe, ahogy bírnak, úgy hogy a két oldalt a
nagybátyjaik állnak, akik hatalmasakat csapnak bambusszal a hátukra, fejükre. Ha
a gyerekek beértek a vízbe, akkor már megmenekültek. A tengerben lévő képletes
megtisztulás után erősebbre kötik a családi kötelékeket az ajándékozási
ceremóniával. A fiúk felállnak egy sorba, és velük szembe felállnak a fiúk
lánytestvérei. A fiúk ajándékokat, főleg kézzel szövött gyékényeket vágnak a
csajoknak, ezt is erőből, ahogy bírják. Amikor majd házasodni fognak a fiúk, a
lánytestvérei ezeket az ajándékokat adják nászajándékba a testvérüknek, de az
egy külön story. Az ajándékozás után átmennek az emberek a nakamalra (ez a
főtér) és most a nagybácsiknak kell végigfutnia az ütősor között, ahol a fiúk
apjai csapnak rá a nagybácsikra. A szóbeli leírások szerint a bambusz darabjai
belefúródnak a hátukba és minden csupa vér. Eddigre a metélt fiúk hivatalosan
férfiakká váltak. A szertartást egy hatalmas vacsi zárja, fiúnként két ökörrel,
egy disznóval, bár persze kinek hogy. Mi ezt a storyt az elutazásunk napján
hallottunk, és ledöbbenve hallgattuk, mert hát a fiúk az Amerikai ninja négyet
nézik DVD-n, és tudják ki Messi, mégis lelkesen mesélték, hogy már csak pár év
és jön a metélés. Két és fél hét után pedig már azt hittük, hogy eléggé sejtjük,
hogy mi a vad bennük, és mi a civilizált – jobb híján ezekkel a klisés
szavakkal kell éljek.
Az első napokban még a családi
viszonyokat sem tudtuk összerakni. Mindenki testvér vagy apa volt, aminek persze
nem volt semmi értelme számunkra. Aztán
kiderült, hogy ha valaki unokatestvéred, az nem az unokatestvéred, hanem
a testvéred. Az ő szülei az apád és az anyád. Ennek alapján elképzelhető, hogy
a kiscsalád fogalma itt nem ismert. Ezt jól mutatja, hogy a családunkban lévő
négy hónapos gyereket a jövő héten örökbe fogják adni egy unokatestvér (testvér
:) párnak, akiknek nincs gyereke. Vagy például az anyánk hugának férje meghalt,
a hug a fővárosban van. Amíg vissza nem jön, anyánk vigyáz a két gyerekre fél
időben, a másik fél időben pedig a meghalt férj öccse. A gyerekek ennek
megfelelően úgy mennek balra jobbra a családok között, mintha mindenhol otthon lennének.
A családnál eggyel nagyobb
közösségi forma a klán. Jobban mondva, olyan nincs hogy klán, olyan van hogy
család, de az a mi fogalmaink szerint kb húsz család. Egy ilyen közösségnek van
egy főnöke, de őt nem úgy kell elképzelni, mint aki valamelyik bizarr Rejtő
könyvből lépett volna ki. Nem király, sokkal inkább mediátor... elsimító. A
főnöknek nem hatalma van, hanem inkább tisztelet övezi, és ha valami probléma,
vitás ügy van, ő az aki segít megoldani. A tiszteletet pedig úgy vívják, ki,
hogy sokat tesznek a közösségükért. No persze csak úgy lehetsz főnök, ha apád
is főnök volt. A főnök szerepe a gyűléseken fontos, ott számít, hogy mit és
hogyan mond. Mi három esetben láttuk főnökünket „dolgozni”.
Az egyik esetben a füves repteret
akarták odébbtenni, mert pár éve kiöntött a tenger, így beljebb akarja a kis
közösség vinni a repteret. Ehhez az Air Vanuatu adott pénzt, viszont most ki
kell vágni egy adag erdőt és van pár család akinek ott van földje. A gyűlésen
azt beszélték, hogy kéne a pénzt elosztani, ki mennyit kap, és ki mit dolgozik.
A helyi nyelven volt, így nem értettük mit mondanak, de nők és férfiak is
közbeszóltak; nyugodtabban ment, mint bármelyik lakógyűlésen és hát a végén
tapsoltak, így gondoljuk jól sikerült.
A másik esetben anyánknak volt
egy kis összetűzése a szüleivel (az ő szava járása szerint no no, not a dispute,
we just crossed). A családi gyűlésen, ahol kb 30-an voltak, főnökünk
irányításával többen beszédet tartottak, majd a végén anyánk egy
gyékényszőnyeget adott át az édesapjának bocsánat kérésként, majd a két család
minden tagja kezet fogott egymással.
A harmadik esetben főnökünk hat
másik főnökkel együtt a sziget közigazgatási falujában lévő bíróságon volt. A
szomszéd szigetről van egy csóka, aki szerint több földterület hozzá tartozik.
Főnökünk, apánk, képviselte az ő faluját a bíróságon. Mondjuk ne úgy képzeljük
a bíróságot, mint nálunk: itélettel, végzéssel. Mikor kérdeztem milyen volt,
azt mondta: mondott hasznos tanácsokat a bíró :)
Mind a három példából látszik,
hogy a főnöknek nem hatalma van, hanem inkább befolyása és felelőssége. Ezt így láttuk, tapasztaltuk. Aztán egyszer
csak megint hallottunk olyan történetet, hogy csak pislogtunk: Főnökünk apja
egy nagy-nagy főnök volt. Állítólag mikor ment az utcán, mindenki leült előtte,
és addig nem szabadott felállni, míg el nem ment mellettük. Na most őt harminc
évvel ezelőtt valószínűleg a sámán mérgezte meg. Anyánk szerint azért, mert már
nagyon befolyásos volt, és irigyek voltak rá. A mérgezést onnan tudják, hogy
jött egy halottkém Port Villából, kiásták a tetemet, boncolták, majd megállapították,
hogy mérgező levelek voltak a gyomrában. Mikor kérdeztük, hogy ok, és mi lett a
sámánnal, azt a választ kaptuk: sosem ismertbe be, így semmi. Máshogy ment itt
az élet na, de azért mostanra se nagyon változott meg minden.
Ami talán a legjobban változott
az a háborúskodás. Ezeket a csupa szív embereket látva számunkra rettenetesen
nehéz felfogni, hogyan lehet, hogy az itteni klánok ölték egymást. Persze, most
is van földvita (lásd fent), de ez semmi ahhoz képest hogy mi volt itt
korábban. Csak hogy tisztázzuk a képet megint mondok pár részletet. Egy-egy kisebb
terület külön nyelvet beszél. Ez azt jelenti, hogy a kis 82 szigetes Vanuatun,
ahol a fehér emberek betegségei elött is max egy millió ember élt (ez csökkent
le kb. 150 ezerre), több nyelv volt, mint egész Európában. Kb 120. A kis egymás
mellett élő közösségek véres háborút folytattak egymással. Nem csatákat vívtak,
hanem rajtaütésszerűen megtámadtak egy szomszéd közösséget, elvittek onnan egy
minél magasabb státuszú személyt, majd felvagdosták, a szövetséges falvakba küldtek
egy-két darabot ajándéknak, a maradékot meg megették. Tényleg! A
misszionáriusok próbáltak ezen változtatni, de különböző okokból őket is
megették. Aztán küldött az egyház szamoai szerzeteseket, de a polinézek nem
melanézek, nem volt semmmilyen társadalmi rangjuk, így őket is megették. Nehéz
elhinni ezekről a békés emberekről, most még hangos szót is alig hallunk...
Talán a háborúzás hiánya legszembetűnőbb
változás, és igen, persze, ezen kívül is változik, de komolyan mondom olyan,
mintha a történelem csak ismételgetné magát. Vagy még inkább olyan mintha
ugyanaz történne újra és újra. Mondok egy példát. Az amerikai polgárháború
idején annnyira felment a gyapot ára, hogy az ausztrálok Vanuatu területére (akkor
még Új-Hebridák) is elnéztek munkásokért. Ez akkoriban félig kvázi rabszolgakereskedést
jelentett: sokszor raboltak el embereket, vagy a törzsfőnök adta el őket, stb.
Ugyanakkor csomó esetben a helyiek kiváncsiak is voltak, hogy milyen lehet az
úszó házakon, vagy egyszerűen csak ki akartak törni az adott társadalmon belüli
alacsonyabb státuszukból. Történetek mesélik el, hogy éjjel lámpásokkal hívták
a potenciális munkásokat a hajóra. Így még ha a főnökök nemet is mondtak a fehér hajcsároknak, éjjel a fiatalok a fény után
úsztak ki a hajóhoz. Persze olyan történet is van, hogy azt mondták, hogy egy már
halott ősük van a hajón, nézzék meg. Aztán mikor felmentek a bennszülöttek a hajóra,
a fehérek elhajóztak egy fél klánnal.
Ok, de azért most koncentráljunk egy
kicsit a történet pozitívabb részére. A gyapot árának esésével, illetve amikor
lejárt a vanuatui munkások kb öt éves szerződése tömegével tértek vissza
vanuatuiak a saját klánjukhoz (azt most hagyjuk, hogy akiket véletlenül rossz
helyen raktak ki, azokat minimum megölte a másik törzs). Ezek az emberek olyan
eszközöket hoztak haza, mint fém edény, amiben főzni lehtett, fém szerszámok,
amelyek meggyorsították a földeken való munkát és persze muskétákat. El lehet
képzelni, hogy a társadalmi rendet is hogy megbontotta, hogy egy relatíve fiatal
gyerek sokkal gazdagabban jött vissza, mint a törzsfőnök.
Hogy mi a helyzet most? Egy itt
dolgozó antropológus azt figyeli, hogyan változnak az emberek miután kimennek
egy idényre gyümölcsöt szedni Ausztráliába vagy Új-Zélandra. Évente kb 150
ember juthat ki, férfiak, nők is. A kis szigeten majdnem mindenki menni akar,
az ott keresett pénz nagyon jól jön otthon. Van aki úgy mesélt róla: soha nem
gondoltam volna, hogy a lábamat a fehér ember földjére teszem. Persze ott nem
tartják őket a legjobban, de a mostani panaszok csak olyanok, hogy nem veszik
őket emberszámba, nem beszélgetnek velük, stb. És mit vesznek a pénzből?
Cementet, hogy betonházat tudjanak építeni, biciklit a gyereknek, és legfőképp ebből
fizetik a nem kevés gimnáziumi tanulmányi díjat a gyerekeknek. Mi történik a
társadalommal? A helyzet most is ugyanaz. Alacsonyabb társadalmú rangú
gazdagabban tér vissza és ez azért furi most is. Főnökünk és felesége például
még nem tudott kijutni, és ez anyagilag is meglátszik rajtuk. Ha minden jól
megy idén, mondják. Az anyagi hatáson kívül ott vannak más hatások is. Kevésbé lesznek
fontosak a hagyományok, szétszakadnak családok, betör az alkohol, stb. Nem
érdekes? Olyan, mintha alig történt volna valami, egy törikönyv másfél
évszázaddal ezelőttről szóló megállapításai most is ugyanúgy igaznak csengenek
ha kinéz az ember a vanuati utcára.
A párhuzamos történelem borzasztó
érdekes, hisz úgy néz ki maga a változás állandó. Sok minden megmaradt, de jól
láthatóan közben változik Vanuatu. Mi veszik el, mi marad meg? Minek kéne
megmaradnia? Persze mi is autót kívánunk minden vanuatuinak a kis szigeteken
is, hogy el tudjanak menni a három órányi gyaloglásra lévő szomszéd faluba.
Másrészről azt is kívánjuk, hogy maradjon főnökük, aki gyűléseken arról beszél,
hogy ne sértsük meg a szüleinket. De legeslegfőképp azt szeretnénk, hogy a kis
szigeteken élő vanuatiak ugyanolyan boldogok, elégedettek és kedvesek legyenek mint amilyenek most.
Hisz a világnak ez a helye egy sziget... nem csak szó szerint.
