Ez az utolsó napunk Kanawán. Még azért persze elmegyünk merülni, és csak utána megyünk vissza Labuanbajoba. Reggel összepakoltunk, kicsekkoltunk, és a recepciónál hagytuk a csomagunkat. Bár reggel 7-kor indult a merülés, nem okozott olyan nagy gondot a korai kelés, mert itt a szigeten eléggé azt az életmódot űzzük, hogy sötétedéskor vacsi, aztán csicsi, reggel pedig 6 körül magunktól felébredünk. Szerencsére itt nincsenek kakasok a szigeten, de helyettük vannak halászhajók, amik hajnalban már javában berregnek. Tibi első reggel azzal a kérdéssel kezdte a napot, hogy mi is hallottuk-e a helikoptereket, amik hajnalban leszállnak... tényleg olyan, és hát minden reggel jöttek a "helikopterek"... :-)
Szóval irány az utolsó merülés.
Eddel és az új hajóval megyünk ismét. Velünk tarott még egy
német lány, Lisa, valamint John, egy francia dive
master tanonc. Lisát egy barátnője kisérte el, aki szintén német és szintén Lisa, de ő nem merült, csak snorkelezett. Mindkét Lisa Jakartában dolgozott
gyakornokként az előző 3 hónapban, most meg utazgatnak Indonéziában. A merülős
Lisa indonéz szakra jár, és a szakmai gyakorlatot megelőzően 3 hónapot a
jakartai egyetemen töltött. Érdekes dolgokat meséltek, jó élményeket
gyűjtöttek, de azért azt hozzátették, hogy mostmár azért kicsit vágynak arra,
hogy felüljenek egy buszra, amin ki van írva a jegyár, és annyit fizetnek a
jegyért mint mások, mindenféle alkudozás nélkül...
Tatawa kecil és a Manta Point a cél. Tatawa kecil Marie és Ed kedvenc helye, így nagy várakozással indultunk neki. Mikor odaértünk Ed és John vizslatni kezdte a tengert. Az elmúlt napokban már szereztünk annyi tapasztalatot, hogy erről a vízfelszínről mi is meg tudtuk állapítani, hogy nem néz ki jól. Nem azért mert hullámok vannak, hanem mert hatalmas az áramlat:
Tatawa kecil és a Manta Point a cél. Tatawa kecil Marie és Ed kedvenc helye, így nagy várakozással indultunk neki. Mikor odaértünk Ed és John vizslatni kezdte a tengert. Az elmúlt napokban már szereztünk annyi tapasztalatot, hogy erről a vízfelszínről mi is meg tudtuk állapítani, hogy nem néz ki jól. Nem azért mert hullámok vannak, hanem mert hatalmas az áramlat:
Sajnos módosítanunk kellett az útitervet Batu Blongra, de nem volt nagy tragédia, mert ez a kedvenc helyünk. Viszont először még a Manta Pointon merülünk. Hátha most több mantát fogunk látni mint múltkor.
A szokásos eligazítás után öltöztünk és merültünk.
Az áramlat miatt itt mindenkinek egyszerre kell a vízbe ugrania és egy gyors ellenőrzés után már le is kell merülni, nehogy elsodródjunk egymástól. A búvárkodás mindig párosával megy, azaz bár csapatban megyünk és a vezetőt követjük, mindenkinek van egy párja, budyja, akivel egymásra figyelnek, ha bármi baj van, tudjanak egymásnak segíteni. Eleinte én mentem együtt Zsuzsival, Tibi pedig mindig más-más budyt kapott, de mióta Zita megérkezett Zita és Zsuzsi lettek budyk, én meg Tibivel. Nagyon jó élmény volt, hogy a víz alatt is közös hullámhosszon vagyunk, és jól értjük egymás jelzéseit.
A lemenetel rendben megvolt, rá is állt a csapat az áramlatra, és indult a mozizás. Tibit meg is ihlette a moziélmény és superman pozícióba vágta magát, amin én nagyon jót röhögtem, mert ahogy vitte az áramlat tényleg olyan volt mintha repülne.
Ahogy így repültünk történt egy galiba, Zsuzsi uszonya (békatalp) leesett. Ekkor Zita jó budyként gyorsan segítségére is sietett, és összeszedte az elveszett alkatrészt és Ed közreműködésével visszahelyezték a helyére. Mi mögöttük voltunk, így csak a távolból figyeltük az eseményeket, de meg kell hagyni szép munkát végeztek, miközben persze sodorta őket tovább az áramlat.
Miután megnyugodtak a kedélyek, hamarosan Ed jelzését hallottuk meg (egy fém pálcával ütögeti meg a palackját, amit jól lehet hallani a víz alatt). Tudtuk, hogy ez mantát jelent, és ekkor az a trükk, hogy nem szabad elkezdeni nézelődni és keresni a mantát, mert akkor elsodródunk a többiektől és a mantától, hanem gyorsan kapaszkodót kell keresni. Persze ezt könnyű elméletben tudni, de kivitelezni már annál nehezebb. Vadul kezdtem kapaszkodni a kövekbe, de egyik sem tartott meg. Ráadásul most még sokkal erősebb is volt az áramlat mint múltkor, így még nehezebb volt kikötni. Tibi végre talált magának kapaszkodót, de láttam, hogy őt is épphogy meg tudja tartani a köve, bele nem tudok kapaszkodni. Közben előttem Ed és John talált egy-egy sziklát, amihez a többieknek segítettek csatlakozni. Én is megcéloztam egyiket, de mikor odaértem láttam, hogy az én felemről tele van korallal, nem tudok megkapaszkodni. Ekkor szegény Lisát, aki már talált biztos fogást majdnem elsodortam, de szerencsére John közbelépett és talált nekem egy kapaszkodót. Huh, ezzel is megvolnánk. Mostmár lehet nézelődni. Nem, ezalatt nem ment el a manta, mert az előző események pár másodperc alatt zajlottak le, így bőven maradt lehetőség csodálni ezt a hatalmas, 4-5 méter hosszú állatot. Ezennel sokkal nagyobb szerencsénk volt és egészen közel jött hozzánk. Tibi Édesanyja pont előttem volt, és az ő feje fölött mintegy 20 centivel haladt el. Már azt figyeltem, mikor fogja megérinteni a fejét. Fantasztikus élmény volt. Aztán jött a következő, ami meg Tibi előtt haladt el fenséges mozgásával. És ezzel nem volt vége, sorba jöttek a következők. Mikor elfogytak továbbálltunk az áramlattal, de hamarosan ismét Ed jelzését hallottuk. Tibi gyorsan talált is kapaszkodót, én meg jobb híján belekapaszkodtam, így együtt kuksoltunk a szikla mellett. Nem lehet betelni a látvánnyal. Volt még egy etap, ahol viszont teljes dömping volt. Jobbra, balra manta, köztük egy sasrája, előttünk cápa... nem győztük kapkodni a fejünket.
A Manta Point egyenlege 9 manta,
1 sasrája és 4 cápa lett. Azt hiszem nem lehet okunk panaszra.
Fantasztikus volt ez a merülés, és még hátra van Batu Blong, amiben eddig még egyszer sem csalódtunk. Most se. Batu Blong eligazítását már
fejből nyomtuk, de azért persze meghallgattuk Edet is. :)
A hely a szokásos formáját hozta
ma is, rengeteg hal, gyönyörű korallok. Napóleon ma is meglátogatott minket.
Ahogy elúszott mellettünk folyamatosan pásztázott minket a szemeivel, mintha az
járna a fejében, hogy „ezek meg mit bámulnak? ”És mi bámultuk is, nem lehet nem
bámulni.
Láttunk még tonhalat, skorpió
halat és murénát is a merülés során. Mivel én kevesebb levegőt használok, már
rutinosan adtam Tibinek, hogy ő is tovább tudjon lent maradni, így mindketten
maximálisan kiélvezhettük utolsó merülésünket.
Miután kimentünk a hajóra a
szokásos teával melegedtünk fel és beszéltük meg az élményeket.
Tibi a Lisákkal, én meg Johnnal
beszélgettem a visszaúton. John egy éve kelt útra, főleg Kínában, Koreában és
Japánban járt, ahol felváltva dolgozott és utazott, de volt Thaiföldön,
Kambodzsában és Vietnámban is. Kaptunk tőle is néhány jó tippet Dél-Kelet
Ázsiára vonatkozóan.
Visszaérve a szigetre volt sok
teendőnk. Többek között ebédeltünk, búvárnaplót töltöttünk és pecsételtettünk,
számlákat egyeztettünk, képeket csereberéltünk és búcsúzkodtunk.
Volt néhány holmi, amit nem
akartunk tovább cipelni, ezeket odaadtuk a szigeten dolgozó srácoknak és
lányoknak. Úgy örültek neki, hogy öröm volt nézni. Aztán Tibi odaadta Nitának
és egy másik lánynak szánt borravalót, mivel az itt töltött hét alatt szinte
mindig ők szolgáltak ki minket és nagyon kedvesek voltak. Tibit amúgy is nagyon
kedvelték, mindig hatalmasokat kurjantottak amikor meglátták. Amikor meg
odaadta nekik a borravalót, szó szerint körültáncolták, annyira örültek. Sajnos
ezt a jelenetet nem sikerült megörökíteni, de azért persze készült fotó a
ladykről:
Búcsúzkodás, indulás:
És a hollandok jóvoltából búcsúzásul még megmutatjuk hogy néz ki kis szigetünk az égből:
Mint kiderült a búvárhajóval
megyünk vissza Floresre, mivel nekik is van teendőjük ott. A búvárkodást már
eredetileg is úgy beszéltük meg, hogy Labuanbajoban fizetjük ki az irodában, hogy
ne kelljen annyi pénzt magunkkal hozni, de így, hogy Marie is velünk jött, egyszerűsödött
a helyzet. Legalábbis azt gondoltuk. Megbeszéltük vele, hogy felveszünk pénzt,
és visszajövünk a kikötőbe fizetni neki. Nem volt sok időnk, mert nekik vissza
kellett indulniuk sötétedés előtt, de azért megpróbáltuk.
Letettük a csomagunkat a már
bejáratott szálláson, és elindultunk ATM-et vadászni. Azt hittük, hogy egyszerű
lesz a dolog, mert a búvár irodával szemben volt egy bank, de sajnos tévedtünk,
mert ott nem volt ATM. A legközelebbi ATM jó messze volt. Persze az úton
kérdezgettük a helyieket, hogy merre van, akik válaszoltak is, de ezt azért mi
fenntartással kezeltük itteni tapasztalataink alapján. Ugyanis itt senki nem
mondja azt, hogy nem tudja, vagy azt, hogy nem. Ha fogalma sincs a helyes
irányról, akkor is mutat valamerre. Ezért sok embertől kell megkérdezni
ugyanazt, és abból kell leszűrni a következtetéseket. Végül kb fél órás
kutyagolás után meglett az ATM. No itt jött a galiba, azaz galiba sorozat. Az
egyszeri pénzfelvétel limite 2millió Rp, (50e Ft), így több körben kell kivenni
a pénzt. Zsuzsi kártyáját egy idő után le is tiltotta az OTP. Jött volna Zita,
de ő meg ott vette észre, hogy a szálláson hagyta a kártyáját. Így Tibi kezdte
üríteni az automatát, ő már sikeresen.
Mire mindezzel végeztünk, és
visszaértünk a kikötőbe Marie már visszament a hajóval, így maradt holnap
reggelre a fizetés az irodában. A kalandok után nem volt kedvünk messzire
menni, így a szálláson vacsiztunk, neteztünk egy kicsit, és 10 körül már
aludtunk. Szerencsére most nem kaptunk estimesét Allahról.
