Nehezen indult a reggel,
legalábbis Jimmynek. Az arak és a hajnal 2-kor kezdődő EB elődöntő teljesen
kidöntötte szegényt, de már annyira megkedveltük ekkorra, hogy egyáltalán nem
tudtunk haragudni rá. Tibi ment ébreszteni, azaz próbált bekopogni, de egy
helyi csóka megelőzte, aki kevésbé kedves stílusban berontott Jimmyhez, hogy
keljen fel.
Elég hamar összeszedte magát, és
indultunk is a közeli tradicionális falvakba. A merülős Lisáktól kaptunk, azaz
vettünk egy könyvet, ami Floresről szól, és elég jó leírások vannak a falvakról
benne. Javaslatot is kaptunk egy Gurusiang nevezetű faluról, ami nem turistás.
Olyannyira nem turistás, hogy Jimmynek fogalma sem volt hol van, de szerencsére
azért sikerült útbaigazítást kérnie. Gurusiang felé azonban útba esett a Lonely
által is írt igencsak turistás Bena falu. Ez olyan mint Hollókő: turistás, de
azért érdekes.
A jó kis könyvünkből több mindent
megtudtunk ezekről a falvakról, így Tibi első lépésként egy gyors összefoglalót
tartott a többieknek.
Ezen tradicionális falvakra
jellemző, hogy két, egymással párhuzamos sorban helyezkednek el a bambuszból
épült házak. Egy faluban több (3-5) család is lakik, és minden családnak van
egy-egy szentéj párosa. Az egyik szentéj (kisházikó) a női, a másik (oszlopon
nádtető) pedig a férfi szellemeknek készül.
Manapság már nem hisznek a
szellemek erejében, de a szokás az megmaradt, és kevésbé tradicionális
falvakban is - ahol a lakóházak már téglápól épülnek - megtalálhatóak a szellemeknek épített kis házak.
No de térjünk vissza Benához. A
házak érdekessége, hogy egyik-másik tetején van egy kis figura, ami a ház
építésének idejére utal: a katonát az újabb, míg a kis házat a régebbi házak
kapják.
A Benában élő családok fő
mestersége az ikat készítés, ami egy szőtt kendőt jelent, ezt sarongként tekerik
magukra. Szerencséjükre nem csak ők viselik, hanem más falvakban, sőt még
városokban is használják, így meg tudnak élni belőle. Korábban azért nem volt
olyan egyszerű, mint ma, mert olyan falvakkal is kellett kereskedniük, ami 1
hét járásnyira volt. És amit onnan kaptak cserébe, az a vízibivaly. Ez igencsak
fontos állat, mert egyrészt áldozatként funkcionál, másrészt pedig ezzel lehet
feleséget venni. Ha valaki házasodni szeretne, az ma is drága mulatság, megvan
szabva, hogy hány állatot kell feláldozni ahhoz, hogy elvehessen valaki egy
nőt. Ma annyi a különbség, hogy nem csak vízibivaly, hanem disznó is
szerepelhet közte. Ez a szokás tartja össze a családokat és a falvakat. Jelentőségét
mutatja az is, hogy minden feláldozott állat szarvát kifüggesztik a házra, ez a
család gazdagságát jelenti.
Az ikaton kívül van még nekik
kávéjuk, kakaójuk, vaníliájuk, szegfűszegük és még makadámdiójuk is. Ez
utóbbiból mi is bevásároltunk, de balgák voltunk, mert már megpucolt
példányokat vettünk, és hát valószínűleg ez tette be a kaput, ugyanis nem lehettek
a legtisztábbak. A következő faluban sorban kezdtünk rosszul lenni. Én úsztam
meg a legkönnyebben, de azért én is éreztem a makadám útórezgéseit.
Ami az utóbbi képen feltűnhet, az
a néni különösen piros szája. Nem, ez nem rúzstól van, hanem egy bétel nevű
növénytől, amit folyton rágnak. Rém gusztustalan, piros az egész szájuk, foguk
(már amennyi még megvan), ínyük, és a piros lé mintha vér lenne, folyik ki a
szájukból. Egy vámpíros film megirigyelné ezeket a képeket. Egy bételes bájos
vigyort sajnos nem sikerült lefényképezni, így be kell érjétek a csukott piros
szájjal:
Néhány kép még a faluról:
És akkor irány a következő falu, Gurusiang. A kiskönyvünk irta, hogy át lehet túrázni Benából Gurusiangba, de mi inkább a kocsi mellett döntöttünk most. És mint kiderült nagyon helyesen, ugyanis néhány turista elindult gyalog Gurusiangba, ami egy 3 órás út, igy őket megelőzve egyedül érkeztünk meg a faluba. Ez hatalmas élmény volt. Itt senki nem akart eladni nekünk semmit, csak szimplán kedvesek és érdeklődőek voltak az emberek.
Vanuatuból gyűjtött tapasztalataink alapján már nem érkeztünk üres kézzel, füzetet és filctollakat még Rutengben beszereztünk, Zita pedig édességekkel készült. A gyerekek először megszeppenve nézték a filceket, nem mertek hozzányúlni, de aztán hamarosan felszabadultak, és beindult a rajzolgatás és fényképezkedés. Mert persze a fényképezkedés az mindenhol nagy kedvenc. Az anyák is körénk gyűltek és nagyokat nevettek, miközben bátorították a gyerkőcöket.
Nagyon mókásak voltak a gyerekek, mert míg ot voltunk velük, nagyon visszafogottan viselkedtek, de amint elköszöntünk tőlük, még csak tovább se indultunk csak elköszöntünk, egyből elfelejtettek mindent és rárepültek a filcekre, édességekre.
Ahogy sétáltunk körbe a faluban több háznál is megálltunk és játszottunk a gyerekekkel.
Egyik háznál nagyobb gyerekek is voltak. Itt Tibi - szintén vanuatui tapasztalataink alapján - elővette a németektől kapott könyvünket, és végiglapozta velük. Csodás, hogy ez mindenhol bejön :-) Fantasztikus élmény volt, ahogy a képről felismerve mutogatták, hogy ki hol lakik, vagy melyik épület hol van a faluban. Kétség nem fér hozzá, hogy nem csak mi, hanem ők is nagyon élvezték a dolgot.
Élményekkel teli, és a makadám okozta kisebb-nagyobb hascsikarással hagytuk el a falut. Visszafelé még megálltunk Benában ikatot venni. Ment keményen az alkudozás, meglepő módon egyátalán nem ment egyszerűen. És hát komolyan mondom, időnként nem lehet megérteni ezeket az embereket. Volt olyan szitu, hogy megállapodtunk az árban egy övről, már fizetni akartunk, és a nő nem tudott visszaadni. De meg se próbált másnál pénzt váltani. Mi mentünk tovább vásárolni, aztán a végén visszamentünk hozzá az övért. Mondtuk neki, hogy ha már ő nem tud visszaadni 50.000-ből, szereztünk mi aprót, de a megállapodott 25.000 Rp helyett csak 23.500 Rp aprónk van. És erre ő azt mondta, hogy nem kell. Teljesen értetlenül álltunk a dolog előtt, de hát akkor igy járt, és otthagytuk.
Bajawába érve Tibi bedobta a szundit, mert az az igazság, hogy az utóbbi pár napban Zsuzsi kivételével mind betaknyosodtunk, Zitus még Kanawán kezdte, aztán jöttem én, ma meg Tibin volt a sor a kidőlésben. Mi lányok addig meg elmentünk egyet kajálni, majd meglátogattuk a piacot.
Első állomás a halpiac volt, ami nekem nem volt túl szimpatikus. Legalábbis az eladók. Egyikük meglátva, hogy fehérek vagyunk, még csak el sem akart adni valamit, hanem a markát tartotta, és a gyereket mutogatta a karjában, hogy adjunk pénzt. De azért persze voltak normális árusok is.
Utána a sima piac következett, ahol rengeteg ismeretlen gyümölccsel, zöldséggel találkoztunk. Itt különösen tetszett, hogy az árusok nem tudtak angolul, amihez az is párosult, hgy sokkal kedvesebbek voltak. Végül most nem vágtunk bele nagy kipróbálós vásárlásba, csak az ismertekből válogattunk. Igy lett banánunk, mandarinunk és lime-unk.
A piacról visszatérve ébresztettem Tibit. Ma van fél éve, hogy elindultunk otthonról, és ezt egy vacsival ünnepeljük kettesben, igy ma a budyk, Zsuzsi és Zita is kettesben vacsiznak. Felmentünk a lányok szobájába fürödni, mert a mi szobánkhoz nem járt meleg víz, és hát mivel Bajawa a hegyekben van, nincs túl meleg errefelé, jól jön a melegzuhany. Kicsinosítottuk magunkat az időjáráshoz és a lehetőségekhez képest, és átbattyogtunk a szomszéd étterembe vacsizni.
A bor most kimaradt az ünneplés kellékei közül, mert mindketten csak egy jó forró teára vágytunk az indonéz gado gado (szaté - édes mogyoró - szószos zöldségek) és a tintahalkarikák mellé.
Jó volt felidézni a fél év nagy élményeit, és nagyot beszélgetni a bennünk zajló változásokról. Nagyon-nagyon örülök, hogy Tibi anno ezt az utat megálmodta, és kitartott álmai mellett. És annak is nagyon örülök, hogy végül együtt meg is valósítottuk/juk. Nem csak hogy hatalmas élmény, hanem olyan élmény, amit ketten élünk meg. Azt hiszem ez sokáig ki fog tartani :-)
A féléves ünneplés zárásaként minden hónapból random elolvastunk egy bejegyzést, jót mulattunk rajta .
Vanuatuból gyűjtött tapasztalataink alapján már nem érkeztünk üres kézzel, füzetet és filctollakat még Rutengben beszereztünk, Zita pedig édességekkel készült. A gyerekek először megszeppenve nézték a filceket, nem mertek hozzányúlni, de aztán hamarosan felszabadultak, és beindult a rajzolgatás és fényképezkedés. Mert persze a fényképezkedés az mindenhol nagy kedvenc. Az anyák is körénk gyűltek és nagyokat nevettek, miközben bátorították a gyerkőcöket.
Nagyon mókásak voltak a gyerekek, mert míg ot voltunk velük, nagyon visszafogottan viselkedtek, de amint elköszöntünk tőlük, még csak tovább se indultunk csak elköszöntünk, egyből elfelejtettek mindent és rárepültek a filcekre, édességekre.
Ahogy sétáltunk körbe a faluban több háznál is megálltunk és játszottunk a gyerekekkel.
Egyik háznál nagyobb gyerekek is voltak. Itt Tibi - szintén vanuatui tapasztalataink alapján - elővette a németektől kapott könyvünket, és végiglapozta velük. Csodás, hogy ez mindenhol bejön :-) Fantasztikus élmény volt, ahogy a képről felismerve mutogatták, hogy ki hol lakik, vagy melyik épület hol van a faluban. Kétség nem fér hozzá, hogy nem csak mi, hanem ők is nagyon élvezték a dolgot.
Élményekkel teli, és a makadám okozta kisebb-nagyobb hascsikarással hagytuk el a falut. Visszafelé még megálltunk Benában ikatot venni. Ment keményen az alkudozás, meglepő módon egyátalán nem ment egyszerűen. És hát komolyan mondom, időnként nem lehet megérteni ezeket az embereket. Volt olyan szitu, hogy megállapodtunk az árban egy övről, már fizetni akartunk, és a nő nem tudott visszaadni. De meg se próbált másnál pénzt váltani. Mi mentünk tovább vásárolni, aztán a végén visszamentünk hozzá az övért. Mondtuk neki, hogy ha már ő nem tud visszaadni 50.000-ből, szereztünk mi aprót, de a megállapodott 25.000 Rp helyett csak 23.500 Rp aprónk van. És erre ő azt mondta, hogy nem kell. Teljesen értetlenül álltunk a dolog előtt, de hát akkor igy járt, és otthagytuk.
Bajawába érve Tibi bedobta a szundit, mert az az igazság, hogy az utóbbi pár napban Zsuzsi kivételével mind betaknyosodtunk, Zitus még Kanawán kezdte, aztán jöttem én, ma meg Tibin volt a sor a kidőlésben. Mi lányok addig meg elmentünk egyet kajálni, majd meglátogattuk a piacot.
Első állomás a halpiac volt, ami nekem nem volt túl szimpatikus. Legalábbis az eladók. Egyikük meglátva, hogy fehérek vagyunk, még csak el sem akart adni valamit, hanem a markát tartotta, és a gyereket mutogatta a karjában, hogy adjunk pénzt. De azért persze voltak normális árusok is.
Utána a sima piac következett, ahol rengeteg ismeretlen gyümölccsel, zöldséggel találkoztunk. Itt különösen tetszett, hogy az árusok nem tudtak angolul, amihez az is párosult, hgy sokkal kedvesebbek voltak. Végül most nem vágtunk bele nagy kipróbálós vásárlásba, csak az ismertekből válogattunk. Igy lett banánunk, mandarinunk és lime-unk.
A piacról visszatérve ébresztettem Tibit. Ma van fél éve, hogy elindultunk otthonról, és ezt egy vacsival ünnepeljük kettesben, igy ma a budyk, Zsuzsi és Zita is kettesben vacsiznak. Felmentünk a lányok szobájába fürödni, mert a mi szobánkhoz nem járt meleg víz, és hát mivel Bajawa a hegyekben van, nincs túl meleg errefelé, jól jön a melegzuhany. Kicsinosítottuk magunkat az időjáráshoz és a lehetőségekhez képest, és átbattyogtunk a szomszéd étterembe vacsizni.
A bor most kimaradt az ünneplés kellékei közül, mert mindketten csak egy jó forró teára vágytunk az indonéz gado gado (szaté - édes mogyoró - szószos zöldségek) és a tintahalkarikák mellé.
Jó volt felidézni a fél év nagy élményeit, és nagyot beszélgetni a bennünk zajló változásokról. Nagyon-nagyon örülök, hogy Tibi anno ezt az utat megálmodta, és kitartott álmai mellett. És annak is nagyon örülök, hogy végül együtt meg is valósítottuk/juk. Nem csak hogy hatalmas élmény, hanem olyan élmény, amit ketten élünk meg. Azt hiszem ez sokáig ki fog tartani :-)
A féléves ünneplés zárásaként minden hónapból random elolvastunk egy bejegyzést, jót mulattunk rajta .
