Pom pom pom, ma van a szülinapom!
Ennek megfelelően nem is szerettem volna semmit sem csinálni. Tudom, hogy más esetekben, az ember, pont ilyenkor szeretne egy kicsit kimozdulni, no mivel már vagy 10 hónapja mozdulunk ki, az én kívánságom az volt, hogy ne csináljunk semmit. No ez sajnos nem jött össze, mert a mianmariak túl kedvesek ahhoz, hogy ez összejöjjön.
No nem a szállásadóink és a mosoda maffiájuk :) Szerencsére a reggelivel nem volt semmi gond, sőt a egy kanadai jogászpárral töltöttük együtt, akik NY-ban dolgoztak és most költöznek vissza Kanadába, miután utaznak egy fél évet. Aranyosak voltak.
A reggeli után ismét rávetettük magunkat a blogírásra illetve netezésre. Zsuzsi szólt, hogy ha van kedvem egy jó kis kávéhoz, akkor tud itt egy jó helyet. El is mentünk, és bár nem mondanám, hogy annyira meglepődtem, hogy leesett az állam, azon, hogy volt süti is (aka szülinapi torta), de azon tényleg lehasaltam, hogy mennyire kultúrált kávézót talált Zsuzsi.
Sőt, az is igencsak meglepő volt, mennyire finom volt a torta, nem is tudom, mikor ettem utljára ilyen jót :) Ja, és még gyertya is volt.
Visszamentünk a szállásra, és lent vártunk a recepción, hogy jöjjön a tegnapi bácsikánk, U Wing, aki azt ígérte, hogy körbe fog minket vinni a városban. Hát meg is jött. Őszintén, egy kicsit sem vágytam arra, hogy bármit is csináljunk, de hát egy ilyen meghívásnak nem lehet ellentmondani, és nem is bántuk meg, hogy elvitt minket, mert nagyon aranyos volt.
U Wing bácsi egy svéd társaságnak dolgozik egy hajón, ahol másodmérnök, és a hajó legénységének nagyon nagy része ázsiai, főleg Fülöp-szigetek, de hogy hogy nem az első mérnök pont burmai :) Nekünk már az is vicces volt, hogy egy igazán jó kocsiba ültetett be minket, és nem valami olyanba, ami több, mint 25 éves, mint amilyen az itteni gépműpark nagy része. Szóval érdekes volt nagyon. Maga a beszélgetés nem ment a leges legjobban, mert emberünk nem volt túl okos, de butának sem mondanám, így nagyon nehéz volt megtalálni azt a beszélgetési szintet, amikor még tudtunk valamit kérdezni, de nem volt tök infantilis a beszélgetés. Azért húztunk ki belőle is infot, például azt hogy már kétszer volt szerzetes, de mind a két alkalommal kb 10 napot. Ha már itt tartunk, az is megdöbbentő volt, hogy azzal büszkélkedett, hogy a családja már adott aranylapot a Shwe Dagon payára. Gondoltam azt mégis megtudom, hogy mennyi, hát egy egy négyzetlábnyi aranylapért 600 ezer forintot csengettek ki... Ő maga nem szeretne külföldre kikölktözni, de nagyon szeretné, hogy esetleg a lánya Szingapúrban tudjon dolgozni. Majd meglátjuk, én drukkolok neki, olyan embernek tűnt, aki a diktatúra minden buktatója ellenére nagyon akar.
A sightseeing tourja azzal indult, hogy el kellett menni vele hosszú ujjú inget venni, mert a múltkor csak rövid ujjú inget vitt az Északi-tengerre és ezt a produkciót nem akarja megismételni. Igazán mókás módon a munkavédelmi ruházat boltban vásároltunk inget.
Szerencsére ennél többet is tartogatott számunkra a városból, többek között a kínai negyedet mutatta meg, benne a piaccal és az egyik leghíresebb ékszerbolttal, azaz láttuk a helyi Klapkát. A sosem véget nem érő retro feeling következő versenyzője pedig a kis műanyag homokóra székek.
Miután a már az általunk is ismert belváros egy részét megmutatta, az izgalmasabb részek következtek, ugyanis elmentünk két olyan tóhoz is, ami kicsit kijjebb van, és nem annyira egyszerű odamenni, főleg, hogy a tömegközlekedés a kaparós sorsjegy arányával tud nyertet hozni. A lényeg, hogy két tónál voltunk, az egyiknél van egy betonsárkány alakú épület, ami egyben hotel, meg revühely, a másik partján meg Ang Sang Suu Kyi háza van. Az egyik kinéz valahogy, de nem érdekes, a másik meg érdekes, de nem néz ki sehogy.
Valamit viszont kifigyelhetett a sajtó abból, hogy szülinapom van, mert bár a Velvet Celeb-o-méterén nem kúsztam feljebb, de a japán TV érdemlegesnek találta arra szerény személyemet, hogy mint a turisták méltán ismert képviselője nyilatkozzak arról, miért vagyunk itt. Ahelyett, hogy szépen elmagyaráztam volna, hogy azért, mert tegnap a buszmegállóban két rizseshús között egy Wing nevű úriember úgy gondolta, hogy minket véres kardként végigcipel Yangonon, azt mondtam, hogy mert ez történelmileg nagyon érdekes hely és időszak. Így kerül hazugság a fiatalok elé a sátáni doboz segítségével! Az még kimondottan vicces volt, hogy a kapu előtt úgy mozgott a dokumentumfilm riporternő, mintha reinkarnálódott krokodilvadászként mutatna be egy roppant veszélyes mangróveerdőt.
Hogy bizonyíték is legyen, itt van youtuberól a report, kb 1:50től mondom a frankót.
Ezután megnéztük még az egyetemet, amit a diktatúra bezáratott, és eddigre már majdnem három órája császkáltunk körbe, így szerencsére hazatértünk, azaz vissza a szállásra. Nem akarok igazságtalan lenni U Winggel, pont rossz időpontban kapott el minket, de el kell, hogy mondjam, hogy otthon nem ismerek senkit, aki fogna megszólítana két turistát, hogy ő szívesen megmutatná nekik Budapestet. Egyszer vissza fogjuk adni ezt valakinek.
A lényeg, hogy végre otthon, sötétedésre, és innen már csíptük is ki magunkat (ami azt jelenti, hogy Zsuzsi kifestette magát :) És elmentünk a legflancosabb étterembe, ami itt létezik, azaz a Strand Hotelbe vacsorázni. Ime:
Gyerekek.... olyat kajáltunk! Jó, otthoni skálán nem nagyon férne bele az első 10-be se, de ahhoz képest, hogy kenyeret nem tudom mikor láttunk utoljára a grissinivel induló vörösboros vacsora elmondhatatlanul fenséges volt. Az első képen azt magyarázza a csóka, hogyan szerzik be a bort, szóval tiszta olyan volt, mintha valami gyarmati kori úr lettem volna, mondjuk, mint valami Hemingway, Verne vagy Rejtő könyvben. Persze, amint kiléptünk az épületből, már szólnom kellett Zsuzsinak, hogy ne lépjen oda, mert ott patkány van, no de sebaj, így mulat két magyar :) Nagyon jó nap volt.
