A mai nap ismét utazósos
volt, szerencsére nem a szenvedős fajta, hanem az amikor az embert elkapja a
jaj de jó utazni érzés. Ennek köze lehetett ahhoz, hogy vonaton és platós
kocsin utaztunk, valamint annak, hogy remek társaságunk volt.
A nap azzal kezdődött, hogy
elköszöntünk Mr Kid nénitől és elindultunk enni
egy shan tésztát reggelire. Azt kell, hogy mondjam, hogy nagyon jó volt,
de mivel már egy ideje ezt esszük tudnék már örülni másnak is.
A vasútállomásra kiértünk,
de mivel még volt idő a vonat indulásáig, újra bementem a citybe limeért és
szotyiért, hogy legyenek finomságaink az útra.
Miután visszatértem a
vasútállomásra, lehuppantam Zsuzsi mellé. Nem telt bele 5 perc, és az előttünk
ülő csóka megszólított minket, aminek az lett a vége, hogy közel nyolc órát
beszélgettünki vele. Mutatok is róla egy képet, hogy vizualizáljátok
A csóka, nagyon nehéz volt
elhinni, de 82 éves volt, és Mohammed Alinak hívták és Mianmar 2 milliós
muzulmán kissebségét erősítette. Nem is nagyon tudom, hogy tudnék-e 5nál több
ennyire nyitott embert felsorolni, az eddigi életemből, de muzulmánt biztos,
hogy egyet sem. A beszélgetés azzal vett egy számomra pozutív fordulatot,
amikor rákérdeztem, hogy mit szól a Rakhain államban lévő felkeléshez (ez a
terület Bangladesh mellett van és áprilisban nagyon kemény lázadások
robbantottak ki a muzulmánok). Mohammed Ali erre azt mondta, hogy " nem
tudják mit tesznek, és useless emberek".
Együtt szálltunk fel a
vonatra, és a nagyon hosszú vonatutat végig beszélgettük (hét és fél óra 200km,
de erről a félelemetes sebességről majd később). A beszélgetés témái érintették
a vallást, politikát, gazdaságot és persze Magyarországot. Borzasztó sokat
tanultunk ez alatt az út alatt, de számomra két dolog volt a legérdekesebb. Az
egyik, hogy mennyire nyitottan állt a vallás témához, a másik, hogy mennyire
pozitívan, már már rózsaszín ködben nyilatkozott Mianmar jövőjéről. Nézzük az
elsőt. Én még szunnit sítát dícsérni nem hallottam, de Mohammed azt mondta,
hogy a perzsák a legműveltebbek. Olyat is ritkán hallok, hogy ő mind a négy
vallást tanulmányozta, és csak így mondhatja, hogy az iszlám az igaz tanítás.
És végül az is teljesen megdöbbentett, hogy két éve volt a Kába kőnél és amikor
a saját szemével látta ott az arabokat, kicsit sem tetszett neki, amit ott
látott (kiemelte a koldusokat, az ivást és a pénz pénz pénz szemléletet). Bár
több ilyen ember lenne!
A politikai beszélgetés is
nagyon érdekes volt, ugyanis végre találkoztunk egy olyan emberrel, aki tudta a
történelmet, a jelenlegi politikai figurákat, és saját véleménye is volt. Olyan
kérdésekre tudta a választ, mint hogy hogyan lehet, hogy Ang San Suu Kyi csak idéntől
képviselő, míg a választások 2010-ben voltak (Yangonban időközi választások
voltak a megoldás), vagy hogy hol akarnak a kínaiak vezetéket építeni, hogy az
Adamán-tengertől be tudják vinni a gázt
Kínába. Szerinte Ang San Suu Kyi mostani terve, hogy azokat a tiszteket és
katonákat, akik nem részesültek az elműlt huszonöt év diktatúrájának rablásából
maga mellé állítsa, és akkor Mohammed Ali szerint sakk matt, nem jöhetnek
vissza a diktatúra tábornokai. A mi rendszerváltásunkat elnézve, azért van még egy
két dolog, ami félre mehet; és a demokráciától a siker még nincs biztosítva.
A beszélgetés egy nagy
részét az tette ki, hogy Burma vagy Magyarország mit exportál vagy importál.
Mindig nagyon nehéz elmagyarázni a gazdasághoz kevvésbé értő embereknek, hogy a
GDP kb 5%-a jön mezőgazdaságból, 25%-a iparból és 70%-a szolgáltatásból, szóval
rízzsel vagy pamutgombolyag gyártással nem lehet fejődésbe lökni egy országot.
A vonatút maga is
fantasztikus volt, itt van pár kép:
Az még semmi volt, hogy a növényzetet
abszolút nem írtják, az ablakok pedig nyitva vannak, ennek megfelelően a szembe
utazú Zsuzsit egy óra alatt teljesen betakarták a levelek. A másik érdekesség
az volt, hogy ugrált a vonat. Nagypapám mindig mondta Bogláron, hogy ne tegyünk
érmét laposítás miatt a vonatsínre, mert kisiklik a vonat. Hááát lehet, de
akkor isteni szerencse, hogy mi nem siklottunk ki, mert -nem viccelek- a
szerelvények vagy fél métert ugráltak felfele, ez kimondottan ott volt
félelmetes, ahol mét vagon összeért, és ott látszott, hogy mekkorát is ugrál
egy kocsi. Nem mintha egyénként nem vettük volna észre, mert Zsuzsi fejére az
ötödik percben esett a15 kilós hátizsák (miníg a feje!).
De hogy valami szépet is
írjak, ne csak izgalmasat, a világ második legmagasabb vonathídján haladtunk
át, megnyugtatásunkra 5km/órával fantasztikusan gyönyörű volt,
biztonságtechnikailag az angolok pedig pompás munkát végeztek anno.
Amikor megérkeztünk Pywin O
Lwinba leszálltunk majdnem mindannyian, mert bár a vonat megy tovább Mandalaybe,
ami a végső uticélunk, de iszonyat lassú, így itt érdemes átszállni, egy platós
kocsira, ZSuzsi meg ezért voltt oda, úgy ahogy én a vonatozásért. Elbúcsúztunk
Mohammed Alitól, akinek itt volt az uticélja, és négy spanyollal meg két
helyivel mentünk tovább a platós kocsin.
Az út jól telt, aranyosak
voltak a spanyolok (képzeljétek az egyik képregényrajzoló volt), és késő este
megérkeztünk Mandalaybe, ammire idáig mindenki azt mondta, hogy mekkora putri,
de nekünk nem ez volt a benyomásunk. A
sarkon rögtön két csóka segített megalkudni a szerencsétlen bringóhintóssal,
aki nem hogy csak kettőnket, de a hátizsákjainkat is bevállalta egyedül a két
kilométerre lévő szállásig.
Az éjszakát a varázslatos
nevű Nylon hotelben töltöttük, nem hogy melegvízzel, de a sarkon még hambit is
tudtunk enni... holnap tovább délre.
