Mint kiderült Hsipaw valami számomra teljesen érthetetlen okból egy forgalmas kisváros, mi pedig ennek a forgalmas városkának a forgalmas útján laktunk. A hatalmas zajt azért mi alvással tompítottunk, amit nem nehéz, ha az ember éjszakai buszozik előtte. Miután kikászálódtunk az ágyból elmentünk reggelizni, vagy a néni által javasolt Myanmar kajáldába, vagy a mellette lévőbe, ez nem derült ki, met a bamar írást még mindíg nem sajátítottuk el. A mai napra nem terveztünk sokat, holnap indítjuk a kirándulást. Lehet, hogy nem terveztünk sokat, de megint rengeteg érdekesség jött szembe az úton.
Reggelire például valami fánk-stanglit ettünk (nem tudom ki találta ki ezt a stangli szót, de ha már létezik, használjuk), illetve egy két hússal töltött gőzgombócot, azaz dim sumot. Ez kínai kaja, ami nem is meglepő, mert kevesebb, mint 100 kmre lehetünk a kínai határtól.
Körbe sétáltunk a kisvárosban és azt kell, hogy mondjam, hogy semmi különleges látnivaló nincs benne, hacsak a nat fa nem az.
Közben kiderítettük egy kedves indiai eladó csajtól, hogy lehet kólát venni 500 kyatért is, ami messze a legolcsóbb az eddig vásárlásaink közül. Kis öröm is öröm. Bár azt mondtam, hogy sok érdekesség nincs, de azt meg kell, hogy valljam, hogy nagyon durván aranyosak itt az emberek. Tudom, hogy ez közhely, de azért van már összehasonlítási alapunk, és nem írkálom most már mindenkire, hogy kedves. Viszont olyan azért kevés helyen van, hogy egy vásárló nénike nagyon örül, hogy veszünk valami banánlevélbe csomagolt rizst, és segít alkudni az árusnál. A rizses vacakunkkal, ami mellesleg olyan jó volt, hogy elhatároztuk, hogy ezt visszük a kirándulásra, leültünk a híd korlátjára, aztán aki jött az mind mosolygott rajtunk, meg köszönt, meg where are you from.
Kulináris túránkat a helyi teaházban végeztük, ahol palacsintát ettünk, azt gondoljuk, hogy humusszal, de lehet hogy sárgaborsó volt, vagy valamilyen sárga lencse. A lényeg, hogy jó volt a palleres.
Az esti program az egész városos áramszünet volt.
