Hajnal 3:45-kor keltünk vacogva, gyoran felkapkodtuk ruháinkat, felkaptuk hátizsákunkat, és mentünk az ebédlőbe összeszedni Dinesht, igen ők itt alszanak. Épp ébredt, úgyhogy legalább nem kellett végignéznünk az összes vezetőt és hordárt, hogy melyikük is lehet ő.
4 után nem sokkal el is indultunk, hogy megmásszuk a Kala Patart, az 5550m-es csúcsot, ahonnan gyönyörű kilátás van az Everestre és az őt körül vevő hegyekre. Sőt mi több, állítólag napfelkeltében csudiszép, ezért a hajnali indulás. Emil és Andris már tegnap mondták, hogy kihagyják ezt a reggeli túrát, úgyhogy csak ketten vágtunk neki Dinesh kiséretében.
Iszonyat hideg volt, -20 körül lehetett. Nem is aludtunk túl jól, ami 5100 m-en azért nem túl meglepő. Kicsit fájt a fejünk is, de az nem volt vészes. Szóval nem a legjobb passzban, de nekivágtunk az útnak, az elhatározás megvolt.
A hegyre vezető út egy igen meredek szakasszal indult, és pár lépés után kihozta belőlem a rosszullétet. Azt hittem, hogy összeesek, hogy összecsuklanak a lábaim. Ráadául a platipusban (ez egy víztartály a hátizsákba helyezve, amiből egy cső vezet ki, így túra közben folyamatosan lehet inni, nem kell hozzá megállni) a víz 5 perc alatt megfagyott, így még inni se tudtunk. A néhány kilós hátizsákom úgy húzta a vállam, mintha vagy 30 kilót cipelnék, és mindehhez iszonyatosan fáztak az ujjaim még kesztyűben is.
Én már eléggé a végemet jártam, pedig alig, hogy elindultunk. Nem láttam kristály tisztán, hogy hogy fogok feljutni, de azért küzdöttem tovább. Szerencsére Tibi jobban volt, és legfőképp észnél, és a hátizsákját betette a pulcsija és kabátja alá, hogy kiolvadjon a víz, és közben tartotta bennem a lelket. Az én hátizsákomat odaadtam Dineshnek, megkértem vigye fel, és ez hatalmas segítség volt abban a pillanatban.
Az első, legmeredekebb szakasszal nagyon megszenvedtünk. 5000 felett a vízszintes is kihívás tud lenni nemhogy az emelkedő. Aztán jött egy kicsit lankásabb szakasz, ahol kicsit összeszedtem magam. Itt már jobban ment a menetelés, főleg, hogy eddigre Tibinek sikerült kiolvasztania a vizet, és tudtunk inni, de az ujjaimat alig tudtam megmozdítani, teljesen meg voltak fagyva, úgyhogy Tibi még orrot fújni is segített. :-)
Bár mi indultunk elsőnek, közben megérkeztek újabb túrázók mögöttünk szintén levegőért kapkodva, akik egy jó része le is hagyott minket. Elkezdett pirkadni, aminek iszonyatosan megörültem. Már nem is érdekelt, ha nem érünk fel napfelkeltére, csak keljen fel a nap, és melegítsen fel... meg azért az se utolsó, hogy sokkal egyszerűbb világosban kaptatni, mint sötétben. Szerencsére ekkorra már olyan szakaszán voltunk a hegynek, ahonnan látszott minden, így pár lépésenként hátrafordultunk megnézni hogy is állunk. Hogy Tibi ezt hogy csinálta nem értem, de neki volt annyi lélekereje, hogy fényképeket is készítsen, még ha nem is sokat, de legalább megörökítette miért küzdöttünk.
Amikor már azt hittük mindjárt ott vagyunk, jött az utolsó szakasz, ami megint nem volt egyszerű. Nagy köveken kellett bukdácsolni, immáron 5500 méteren, ami azért nem egyszerű mutatvány, mert a magassági betegségnek van egy olyan tünete, hogy szédülsz, és nehezen jutsz levegőhöz. Szerencsére annyira mint Tibinek tegnap nem jött ez elő, de azért megküzdöttünk ezzel a szakasszal rendesen, már kb öt lépésenként álltunk meg pihenni.
És akkor végül felértünk. HURRÁ!!! Fantasztikusan jó érzés volt, hogy megcsináltuk. Nekem ez Tibi nélkül biztos, hogy nem sikerült volna, annak ellenére sem, hogy nagyon ritkán adok fel dolgokat.
A nagy öröm közben persze vacogtam, de sajnos nem tudtam használni az ujjaimat egyátalán, úgyhogy Tibi segítségével felvettem még a tartalék meleg ruhám, amit a csúcsra tartogattam hogy itt ne fagyjak meg, aztán jöhetett a dokumentáció. :-)
 |
| Pont a fejünk fölött az Everest |
Gyönyörű volt a kilátás, az Everest innen valóban csodálatosan látszik. Körülötte sorban a többi hatalmas hegy, gleccserekkel, völgyekkel... egyszerűen fantasztikus. Mindenképp megéri ide felküzdenie magát az embernek.
Viszont azt, hogy napfelkeltére kell feljönni, elég hülyeségnek tartom. Az, hogy reggeli fényben szép, azzal egyetértek, különösen, hogy délután általában felhőbe borul minden, így az eredetileg valószínűleg sokkal jobb adottsággal rendelkező naplemente nem túl élvezetes, de a napfelkelte miatt felesleges a sokkal nagyobb erőfeszítés. Lényegesen egyszerűbb reggel elindulni, és világosban, melegebb időben felmenni. Úgy sem egyszerű feladat, de legalább nem vesz el annyi energiát a hideg és a sötét.
A tetőn egyébként az egész túraútvonalhoz képest nagyon kevesen, kb 15-en voltunk. Mi nem is időztünk sokat a hideg miatt, indultunk is vissza. Közben összeszedtem minden erőmet, és még egy fényképet is csináltam Tibiről.
Ahogy kelt fel a nap, egyre jobban olvadtunk ki, és egyre jobban lettünk. Mostmár világosban is megnéztünk merre jöttünk, és így még büszkébbek lettünk arra, hogy felmentünk.
8 körül értünk vissza a szállásra, ahol Emil és Andris már az ebédlőben vártak minket. Azt hiszem nem kellett nagyon ecsetelnünk, hogy kemény volt a túra, látszott rajtunk eléggé. Az volt a terv, hogy reggeli után indulunk is tovább, azaz vissza lefele, egészen a 3900m-en lévő Pangbocheig. Mi mondtuk, hogy muszáj pihennünk egy órát, így mivel Emil és Andris amúgy is lasabban szeretett volna menni, több megállóval, ők elindultak az egyik hordár sráccal, mi meg lefeküdtünk aludni egy órát. Majd ebédnél találkozunk Perichében.
Mikor bementünk a szobába, a takaró oda volt fagyva a falhoz, csak hogy el tudjátok képzelni mennyire volt hideg :-) De a hálózsákot szerencsére hamar beleheltük, így tudtunk szundítani egy kicsit.
Amikor felébredtünk, döbbenten tapasztaltam, hogy az ujjaim még mindig meg vannak fagyva, nem érzek velük semmit. Szerencsére nem volt rajtuk semmi színi elváltozás, csak a fagyott érzés nem akart múlni. Gondoltam majd a napon csak kiengednek. A platipusz is fagyott volt még mindig... király, legalább nem vagyok egyedül.
Nekiálltunk pakolni. Azt még nem is írtuk, hogy milyen kihívásokkal küzd meg az ember ilyen magasságokban. Pl a hálózsák összecsomagolása igen nagy feladattá válik, én teljesen kifulladtam minden reggel az összeszuszakolásában. De ennél egyszerűbb dolgok is kihívást tudnak jelenteni, mint pl a reggeli. Nem gondoltam volna, hogy egy reggeli elfogyasztásában el lehet fáradni, pedig de, olyan érzés volt, mintha menet közben ettünk volna. Szóval vannak ilyen mókás dolgok a magasban, más az élet itt.
Végül sikerült összekapnunk magunkat, és indultunk is. Nagyon jól esett a nap melege, meg persze az is, hogy lefele mentünk, legalábbis az út nagy része alatt. Időnként megálltunk megcsodálni a tájat, mert ezzel nem lehet betelni, és már alig van pár nap hátra a túránkból.
4300-on Perichében ebédnél csatlakoztunk Emilékhez. Periche arról híres, hogy ez a világ legmagasabb települése, ahol kórház üzemel.
Innen már csak 2-3 óra gyaloglás volt hátra Pangbocheig, viszont beborult, és a szél is el kezdett fújni. Kicsit sem volt jó idő, ami meg is hajtott minket. Elég jó időt futottunk a pihenés és a jó meleg kályha reményében.
El is nyertük megérdemelt jutalmunkat, lepakoltunk a szobánkban, és a fiúk már át is mentek az ebédlőbe. Én még kicsit tettem vettem, és amikor próbáltam utánuk menni, hát nem ment. Nem mondom, hogy hatalmas meglepetésként ért, de azért boldog se voltam a felismeréstől, hogy Tibi megint bezárt... Szerencsére kb 10 perc múlva Andris arra járt, és kiszabadított, így Tibinek elég volt a forró tea a kiengeszteléshez.
Sajnos az ujjaim a naptól sem engedtek fel (nyugi, a platipusban a víz azért kiolvadt), így próbálkoztam a kályhánál is, de az se segített. Az viszont jó volt, hogy nem nagyon hagyták kialudni a tüzet, mindig raktak rá egy kis yak szart. Jól esett nekünk a meleg.
Vacsi után kártyáztunk, a Duma mellett a Römi is terítékre került. Lefekvés előtt pedig végigpásztáztuk az ebédlő falát, amin oklevelek sorakoztak. Mint kiderült a szállás sherpa tulajdonosa 15-ször mászta meg az Everestet. Ennél durvább sztorit csak Apa Sherpáról hallottunk, aki 21-szer járt fent. http://en.wikipedia.org/wiki/Apa_Sherpa
Minden tisztelet, nekik, ez nagyon durva teljesítmény. Azért azon is elgondolkodtunk, hogy mennyire nem tekintik teljesítménynek ha valaki oxigénpalackkal mássza meg a világ legmagasabb csúcsát... hát látva merre mennek, és hányan nem élték túl a kisérletet, azt hiszem az oxigénes mászás is hatalmas teljesítmény.
