Szombat van, és Ramsey azt
javasolta, hogy reggel menjünk ki a piacra, mert jó lesz. Ki is mentünk.
Annyira nem volt nagy szám maga a felhozatal, de legalább jót reggeliztünk. Kipróbáltam
a white beetes omletet, amit Tibi már ismert, és javasolt. A white beet egy kis
hal, akkora mint az ebihalak, és abból egy maréknyit sütnek össze tojással,majd
ráteszik a kenyérre. Finom, de annyira nem érződik erősen a hal íze.
Voltak a piacon olyan fiatalok
is, akik általuk készített édességeket árultak. Ki volt táblázva, hogy Japánba
készülnek, és erre az útjukra gyűjtenek. Volt néhány aranyos infó róluk kiírva.
Nagyon tetszett nekünk ez az ötlet, kedvessé és személyessé tette az egészet.
Nagyon tetszett még, hogy a piac
körül a park tele volt kigőzölgésekkel. Csak az látszott messziről, hogy
gőzölög a föld. Majd közelebb mentél, és tényleg.
A piac után az info centerbe
mentünk, ugyanis onnan indult egy busz az egyik gejzírhez. Beneveztünk ebbe a
túrába.
Nagyon jópofa volt, mert egy
maori nő vezette a kisbuszt. Eddig is mindig amikor buszra szálltunk, a
buszsofőr azzal kezdte, hogy bemutatkozott, elmondta, merre megyünk, mennyi idő
lesz, hol állunk meg, stb. Mostani sofőrünk azzal kezdte, hogy minden felszállótól
megkérdezte honnan jött, hogy hívják, és ő is mindnekinek bemutatkozott. Egy
földgömbje is volt a kisbuszban.
Az úton mesélt a maori
kultúráról, és mindenről ami mellett elhaladtunk. Első állomásként megálltunk
egy iszapmedencénél, ahol bugyogott az iszap rendesen.
De nem tudtunk sokáig időzni itt,
mert oda kellett érnünk időben a következő állomásra. Ez pedig nem volt más,
mint egy gejzír, ami minden nap 10-kor tör ki. Furcsán hangzik, de mindjárt jön
a magyarázat. A gejzír körül van egy
nézőtér, ahol mindenki helyet foglal, majd jön egy csóka, aki kiáll a gejzír
mellé és elkezd mesélni. Ezen a részen régen kis medencék voltak melegvízzel teli,
a környéken pedig egy börtön. A rabok ide jártak melegedni, hiszen a kigőzölgésektől
itt mindig jó meleg volt. Nemcsak melegedni, hanem mosni is ide jártak. Egyik alkalommal
mosás közben szappanos víz fröccsent a gejzírbe, és az röviddel azután kitört.
Az első meglepetés után nagyon megtetszett nekik, és remek szórakozásnak bizonyult.
Tovább is fejlesztették játékukat, mert arra is rájöttek, hogy ha kövekkel
beszűkítik a nyílást, akkor magasabbra lő a gejzír. Ennek köszönhetően mára egy
kúp „alakult” ki a gejzír nyílása körül, és minden nap 10-kor beledobnak egy
adag szappant a gejzírbe, hogy aki szeretné lássa a kitörést. Azt mondják, hogy
ez teljesen természetes szappan, így nem árt a gejzírnek, a gejzír magától is
kitörne minden nap, csak nem tudni mikor, így ezzel az egyszerű módszerrel
mindenki aki szeretné megnézheti a kitörést.
Én most láttam ilyet először, és
azt kell mondjam nagyon tetszett. Ez egy kb fél órás móka volt, utána mennünk
is kellett, mert busz várt minket, hogy tovább vigyen a következő állomásra, a
kénes kigőzölgésekhez. Sajnos nagyon kevés időt hagytak, így jól jött Tibi
tapasztalata, hogy miket nézzünk meg.
Fantasztikus színeket produkált
itt a természet. Az úgynevezett festékpaletta medencében sárga, zöld, kék,
piros, narancs, és még ki tudja hány színt lehetett felfedezni. A kép nem is
adja igazán vissza a természet nyújtotta látványt.
Körbesétáltuk, majd elérkeztünk a
pezsgőmedencéhez. Először nem láttuk rendesen, mert gőz lepte el, de aztán
kedvezőre fordult a szél, és jól láthatóvá váltak az apró buborékok a vízben.
Tényleg találó a pezsgő elnevezés.
A sétaútvonalon további gyönyörű
képződményeket láttunk fantasztikus szinekkel.
Sajnos rohannunk kellett vissza a
buszhoz. Ez a hátránya ezeknek a szervezett utaknak, hogy nem hagyják az embert
nézelődni, hanem rohanni kell. Nem is értem, miért nem szánnak erre több időt.
1 körül már vissza is értünk a városba. Délutánra a Te Puea nevű gejzírhez
terveztünk elmenni. Itt nem csak a gejzír a látványosság, hanem egy kis parkot
húztak fel köré, ahol bemutatják a maori kultúrát és kiwit is lehet látni
terráriumban. A kiwire külön rá voltam pörögve, de a maori bemutatóra is
kiváncsi voltam. Nyilván ez egy nagyon turistás produkció, de mégis, legalább
egy képet ad.
Az oda vezető úton ettünk egy
fish and chipset, ami ismét nagyon finom volt, no meg megkóstoltuk a bluff
osztrigát, amiről kiderült, hogy az évnek csak ebben a szakaszában van. És most
tökéletesen friss. Az íze is tökéletes volt, és még drága sem volt.
A parkba hamarabb értünk oda,
minthogy a maori előadás kezdődött volna, így addig elmentünk a gejzírhez. 3 is
van egymés mellett. Ezek minden órában kitörnek, de persze nem lehet tudni
pontosan mikor. A kitörés az nem egy pillanat, hanem először elkezd zúgni,
aztán csordogálni a víz, majd egyre magasabb szökőkút keletkezik, azt tartja
5-10 percig, majd fokozatosan visszamegy. Nekünk sikerül úgy odaérnünk, hogy
már a nagy vízsugár szakaszában járt.
Aztán kezdetét vette az előadás. Egy
maori közösségi ház kapuja előtt álltunk és gyülekeztünk. Egy maori lány
fogadott minket. Először is a turisták közül kiválasztott egy csókát, aki képviseli
a csoportot, majd elmondta, hogy mi hogy fog történni: Kijön majd a házból egy
maori harcos, aki egy páfrány levelet fog a földre tenni, ezzel jelezve, hogy
bebocsátást adnak nekünk. A vezetőnkenek el kell menni a levélért, és vissza
kell hoznia a csoporthoz. Ezután a maori harcosok eljárják a hakát, azaz annak
egy üdvözlő változatát, majd ezután bemehetünk mindannyian a házba. Ott a
vezetőnket a maori férfiak üdvözlik a szokásos köszönésükkel: orr az orrhoz. Ha
ezzel is megvagyunk mindenki fellélegezhet, kezdőthet a műsor. (Nem mintha
eddig nem az lett volna). Így is történt minden. De ezeknek a maoriknak az
üdvözlésről érdekes fogalmaik vannak. A hakat eredetileg harcba indulás előtt
szokták eljárni, igen ilyesztő „tánc”. Üdvözlésként elég bizar látvány. Kb úgy
fest, hogy üdv a házamban, de azért tudd hol a helyed, én vagyok az erősebb. Nem
véletlen, hogy az új-zélandi rögbicsapat hakat jár minden meccs előtt
megfélemlítve ellenfelüket.
No de sikeresen bejutottunka a házba,
és elkezdődött a műsor. Zenéltek, táncoltak, énekeltek. Nekem tetszett
kimondottan. A végén jött mégegy haka, majd elbúcsúztunk. Érdekes volt ez a
program, hiszen bár nyilvánvalóan nem ebben a formában, de a mindennapokban is őrzik
a hagyományokat, és erre igen büszkék is.
A műsor után kaptunk egy kis idegenvezetést a parkban.
A maori nő mesélt kultúrájukról, nyelvükről, Rotoruáról és még sok
érdekességről. Elmentünk megnézni a kiwiket, amire már nagyon kiváncsi voltam.
És ekkor jött a nagy csalódás, amire aztán igazán nem számítottam. A
terráriumban elbújt a kiwi. Az, hogy a vadonban nehéz megfigyelni az állatokat,
az világos. No de az, hogy egy terráriumban szerencse kelljen ahhoz, hogy
lássál kiwit? Teljesen padlón voltam ettől, úgyhogy holnapra új terveket
kellett kreálnunk, egy másik kiwis helyet is be kell iktatnunk így. Mégse
mehetek el Új-Zélandról úgy, hogy nem láttam kiwit.
