El szerettük volna érni a reggeli kompból kijövő autókat, és ezért ki is álltunk az útra, bár meg kell hagyni, ez csak olyan 10 körül történt meg. Kidobtuk a hüvelykujjunkat, és vártuk a jószerencsét.
Mondjuk nem kellett nagyon sok hozzá, mert a mai nap ANZAC Day van. Ez nem jelent mást mint a veterán napot, amikor is megemlékeznek az ausztrál és kiwi veteránokról. Mondjuk rengeteg háborúban nem szolgáltak, de az első világháborúban részt vettek: Gallipolinál szétlőtték őket a törökök, a második világháborúban meg háborúztak rendesen, de nyilván főleg a japánokkal szemben. Azért nem volt az ország háborús övezet, olyan meg, hogy frontvonal lett volna, mint mondjuk Budapest, meg szóba se jött. Akárhogy is, a lényeg, hogy itt nagy becsben vannak a veteránok, amit szerintem azért könnyebb megünnepelni úgy, hogy megnyerted a háborút. :) Ezt a napot egyébként úgy ünneplik, hogy hajnalban összegyűlnek, és aki még túlélő az tart egy beszédet. Számunkra ez azért volt érdekes, mert munkába így nem mentek, de egyik faluból mentek a másikba az emberek. Végül nem helyiek vettek fel, hanem két német 19 éves egy ütött kopott kocsival. Ilyen turistával egyébként tele van NZ, kapnak egy dolgozói és utazási vízumot, idejönnek, dolgoznak kb 3-4 hónapot általában valami mezőgazdasági vagy soron lévő munkán, utána meg utaznak pár hónapot. Nem sajnálom tőlük, csak ha ezt tudtam volna korábban, lehet, hogy nem a Meló-Diák által szervezett kilónkénti 16 Ft-os meggyszedés diákmunkára nevezek be Agárdon, hanem mondjuk erre.
A következő fuvarunk egy helyi maori csóka volt a terepjárójával (szerinte ez a kocsi, ahogy ő mondta), aki meg a helyi maori törzsnek dolgozott, ha jól értettem halgazdaságban.
Az utolsó csóka már elvitt minket egészen Kaikouráig, ami a célunk volt. John egy igen érdekes fickó volt, ugyanis az Outward Bounds nevű cégnél dolgozott. Ez a cég tulajdonképpen 20 napos túlélő túrákat szervez felnőtteknek training jelleggel. Bedobják őket az erdőbe, aztán csoportmunkaként kell valamit összehozniuk a jelentkezőknek, és utána meg elemzik, hogy mit és hogyan csináltak. John szerint a legtöbb ember azt fedezi fel, hogy sokkal több mindent tud megtenni, ha akarja, és hogy a félelmeinket általában mi magunk építjük fel, amiket könnyen le is tudunk győzni, ha olyan helyzetbe kerülünk. Nekem nagyon érdekes beszélgetés volt, Zsuzsinak is tetszett.
Amint megérkeztünk Kaikourára be
is vetettük magunkat a helyi turistairodába és megérdeklődtük az itteni
programokkat. Kaikura a Csendes-Óceán partján fekszik és azért érdekes, mert
egy árok húzódik pont a part mellett. Ebből következőleg nagyon gyorsan mélyül
a víz (1000 méterig azt hiszem) és emiatt nagyon gazdag a tengeri élővilága.
Ami a legérdekesebb az a delifinekkel való úszás. Erre sikerült időpontot
szereznünk, utána pedig szereztünk szállást. Kaikoura egy félsziget tövében van,
és mivel volt még időnk és zabszem a s*ggünkben, elindultunk a félszigetre egy
túrára. Sajnos már későn indultunk, ezért a félsziget csücskébe csak
naplementére értünk. Itt viszont fókák pihentek a parton, és látvány
szempontjából egyébként sem volt ok panaszra.
Kicsit ment a vacila, hogy mit
csináljunk, Zsuzsi nem nagyon akart tovább menni, én meg igen, végül sikerült
rábeszélni, hogy menjünk körbe a félszigeten. Ennek az lett a vége, hogy full
besötétedett, mire visszaértünk az útra a félsziget túloldalán.
Ez akkor kezdett problémás lenni,
amikor kiderült, hogy még egy erdőn kell végigmennünk, hogy visszaérjünk az
északi részre. A vaksötét alatt, most tényleg vaksötétet kell érteni, Zsuzsi
akkor azt mondta, hogy szédül, utána ezt „rossz érzés kerülgetettre”
módosította, lényeg, hogy kicsit sem volt kellemes, egyetlen fényforrásunk a
fénykéző LCD kijelzője volt... el lehet képzelni. Mondjuk az megnyugtató, hogy
semmilyen mérges állat nincs Új-Zélandon, és max kutyára számíthatunk
ragadozóból. Mire kiértünk egy kocsma ajtajában találtuk magunkat, meg is
ittunk egy sört a nagy ijedtségre.
