Ahogy indultunk a faluból látom ám, hogy két hátizsákos gyerek nagyon
néz egy táblát. Mondom Zsuzsinak álljunk meg. Vissza is tolattunk és kérdeztük,
hogy orkát lesnének-e. Kiderült ja, stoppoltak, lengyelek és már másfél éve
utaznak, név szerint Rafael és Paulina. A Latin-Amerika részt elég hard core
nyomják, stoppal és couch survinggel. Vicces, mert eredetileg egy évet
terveztek, de kettő lesz belőle. A lényeg, hogy nekik pont jól jöttünk, mi meg
örültünk a társaságnak. Elég jófejek voltak, és csomó mindent meséltek nekünk
Ázsiáról, meg egyéb helyekről. Az elég vicces, hogy négy hónapon keresztül
vitorláztak egy amcsi csókával Ócenániában, ha jól értem dolgoztak vagy ingyen
volt az út/kaja, ahogy vesszük. Ha jól láttam, ez volt nekik a legnagyobb
élmény. Nem, nem akarunk ilyen hosszan ilyet csinálni, ha valamelyikőtök már
ezt sakkozza. Az ő utazásukat beszéltük utána Zsuzsival és arra jutottunk, hogy
azt érezzük velük szemben, amit valószínűleg többen a mi utunkkal szemben: Jó,
meg vagesz, de én azért nem csinálnám. A másik beszédtémánk az itteni argentin
helyzet volt. Erről is sokat tudtak a stoppolások miatt. Vicces volt, szerintem
mi többet olvastunk (Economist rulez!), ők meg többet beszélgettek, szóval
egyesítettük tudásunkat.
Út közben sikerült egy két lámát, azaz guanacot lencsevégre kapni.
Megérekeztünk az orkalesre, és sajnos négy óra várakozás után sem volt
semmmi (leszámítva persze az aranyos fókákat).
Nem mondom, hogy rettenetesen, de azért csalódottan és bizakodva
indultunk vissza. Rafaelék körebestoppoltak a pingvinek felé, mi meg elmentünk
vissza a faluba. Jobban mondva nem is jutottunk el az autóig, amikor egy
argentín srác megállított minket, hogy visszamegyünk-e. Mondtuk ja, elvisszük.
Megismerkedtünk Fernandóval, aki buenos airesi és hangmérnöknek tanul. Mivel
náluk a nagycsütörtök és a nagypéntek az ünnep, hétfőn meg Malvinas volt, két
napot „beáldozott” a tanulmányaiból és eljött ide orkát nézni. Nagyon jót
beszélgettünk vele, sokat mesélt a jelenlegi helyzetről, töriről, gazdaságról,
tanulmányokról. Érdekes volt egyébként, hogy gazdasági kérdésekben nem profin,
de teljesen otthon volt, sokkal jobban, mint nálunk egy egyetemista. Út közebn
ráadásul kiszúrt egy tarantulát az úton.
Miután megérkeztünk Zsuzsival beültünk ketten egy pizzára és feltúrtuk
az itteni lassú netet. Volt kézműves sörük is, de szerintem romlott volt, vagy
legalább is, elég rossz (élesztős, hogy sznobkodjak). Visszamentünk a
szállásra, ami meg fullra zárva volt. 50 percet kellett várni, mire jött egy
csaj, aki annyit mondott, hogy uh... a sorry lemaradt. Ezek után lefeküdtünk
egy kicsit aludni. Épp, hogy felébredtünk és 5 percre rá már jöttek is
Paulináék, hogy ők most értek vissza, elmegyünk-e este kajálni. Naná! Másfél
óra múlva jöttek is értünk, addig elmentünk tankolni meg vettünk szendvicsnek
valót. Miután megjöttek elmentünk beülni egy pizzára és pár üveg borra. Nagyon
jót beszélgettünk, tök szimpik voltak. A srác a Coca Colánál volt, a csaj meg
az Avonnál. Ha jól értem utálták nagyon. Szkeptikusan hallgatták, hogy én meg
szerettem, amit csinálok.
Ja, a pizza kiváló volt, volt rajta palmito, ami ha
jól értem pálmaszív (palmheart), amit még mindig nem értek, hogy mi, de már
Brazília óta nagy kedvenc.
