Összeszedtük kis csoportunkat, és
irány Punte Norte. Én elég fáradt voltam, így csak passzívan vettem részt a
beszélgetésben az út során, de volt szó argentin kormányról, argentin
gazdaságról, meg Magyarországról és Lengyelországról a világháború kapcsán. Szóval
volt itt mindenféle téma. Hogy Argentinában töltött utunk során miket tudtunk
meg az országról, arról majd lehet, hogy Tibi ír egy összefoglalót, mert sok
érdekesség van itt.
Közben megérkeztünk Punte
Nortehoz. Egyelőre csend és nyugalom. Mármint a vízben. A partról ezt nem
lehetett elmondani, rengetegen voltak a korábbi napokhoz képest, és egyre több
ember jött még. Ez főként annak volt köszönető, hogy itt Argentinában húsvétkor
a nagycsütörtök és nagypéntek a szabadnap, így a négy napos ünnepre
elutazgatnak a családok.
Nem kellett ma se sokáig várni, a
láthatáron megjelentek az uszonyok. Nagyon boldogok voltunk, hogy maradtunk
mára is. Ismét azt a területet célozták meg az orkák amerre tegnap is támadtak.
Most sajnos nem volt szabad a nagy távcső, úgyhogy a déli végében maradtunk a
kilátónak, és a házinéninktől kapott távcsővel figyeltük felváltva az eseményeket.
Közben pedig fél fülünk mindig Ingridet követte, aki kedvesen mászkált az
emberek között, és mindenkihez volt egy-két kedves szava. Aztán egyszercsak
élesedett a helyzet. Egy három orkából álló csapat megindult a part felé, majd
vissza. Ingrid akkor rámutatott egyikükre, hogy őt figyeljük, mert ő jó vadász.
Nagy izgalom volt a parton, mert közben egy másik, négy orkából álló csoport is
akcióba lépett, kb 100-200 méterrel arrébb. Így hol egyik csoportot, hol másik
csoportot figyeltük, nehogy lemaradjunk az eseményekről.
És a hozzánk közelebb lévő 3-as
csoport egyszercsak támadásba lendült, de ezennel nem kellett a partra
vetődniük, „csak” a sekély vízbe kiúszni, mert be tudták csalogatni addig a
kisfókát. Így egyszer csak azt láttuk, hogy kiúsznak, majd pár másodperc múlva
úsztak befelé, és a mélyebb vizekben úszkáló társak is oda gyűltek köréjük.
Majd rövid időn belül már a levegőben volt a kisfóka.
Közben a távolabb lévő csoport se
volt rest, mert ott is eltűnt egy kisfóka, és ők is megkezdték játékukat. Ez
eltartott jó pár percig, aztán elkezdtek távolodni az orkák. Még bíztunk benne,
hogy visszajönnek, vártunk is sokáig, de egyre messzebb kerültek. Végül Ingrid
is feladta a várakozást és elment, ekkor gondoltuk mi is, hogy valószínűleg nekünk
se érdemes tovább maradni.
Nagyon örültünk, hogy ma is itt
lehettünk. Fantasztikus volt ez az élmény is, és Ingridtől még több dolgot
tanultunk ezekről a állatokról, amitől ez az önmagában brutálisnak tűnő esemény
csodálatra méltóvá válik.
Ma már nem volt hiányérzet bennünk,
így nem hoztuk fel a maradjunk-e még témát. Visszamentünk Piramidesbe,
visszavittük a házinéninknek a távcsövét, aztán elindultunk Puerto Madryn felé.
Útközben van egy információs
centrum, ahol van egy kis kiállítás a félsziget élővilágáról. Mivel idefele
este jöttünk, nem volt időnk megnézni, most viszont beiktattuk. Rafal és
Paulina is velünk tartott eddig, de onnan ők visszastoppoltak Piramidesbe. Mi
meg útban Madryn felé találtunk Tibi gyűjteményébe egy újabb táblát:
Puerto Madrynba érve megtankoltuk
a kocsit, majd megvettük a buszjegyünket este 9:30-as indulással Esquelbe (ez
az ország nyugati oldalán van, a chilei határnál). Azért ide, mert Fernando
emellett ajánlott egy nemzeti parkot, ami szerinte nagyon szép. És gondoltuk
hiszünk neki.
A csomagunkat betettük a
megőrzőbe a buszállomáson, majd elvittük leadni a kocsit. De ott sehol senki.
Csöngettünk, de még mindig senki. Telefonunk nem volt nálunk, az a
csomagmegőrzőben pihent, utcai telefonfülkét meg nem találtunk a környéken,
úgyhogy bementünk a turist infóba és onnan felhivattuk a céget. Itt egy kutyus
egyszercsak megszagolt és elkezdett utánunk jönni. Egészen az autóbérlős helyig
követett minket, és mint egy jólnevelt kutyus, minden zebránál megállt, és csak
akkor indult, amikor mi is.
Mire visszaértünk az irodához,
már ott is volt a csóka nagy bocsánatkérések közepette, hogy elbóbiskolt, és a
csöngő is elromlott. Közben betoppant a felesége is. Nagyon kedvesek és jófejek
voltak most is, mint induláskor. Nem is kötekedtek semmivel, pik-pakk
visszaadták a depositot, és már mehettünk is. Kutyusunk megvárt minket és jött
velünk tovább.
Kb 6 óra volt, így volt még időnk
a busz indulásáig. Először is orkás könyvet szerettünk volna venni. Ez nem
bizonyult nehéz feladatnak, mert az első boltban találtunk egy nagyon jót. Egy
olyan csóka írta, aki a Valdes-félszigeten volt parkőr eleinte, majd mellékállásban
ráállt az orkák megfigyelésére.
Első küldetés teljesítve, már
csak kaja kellett, mert nagyon éhesek voltunk. Ekkorra kutyusunk már eltűnt. A
bolt mellett maradtunk, és ott néhány műzliszelet mellett egy poharat is
vettünk. Lengyel stopposainktól a fuvarért köszönetképp kaptunk egy üveg bort,
amit este a tengerparton el is kortyolgattunk.
Majd elbattyogtunk a
buszállomásra. Volt még kb 1 óránk indulásig. Aztán olyan jól elücsörögtünk a
váróban, hogy nem sokkal fél előtt kaptunk észbe, hogy indulás van.
Összeszedtük csomagunkat, amikor egyszercsak azt látom a váró üvegfalán
kinézve, hogy a kutyusom dugja a nóziját az ablakra. Pár másodperc múlva már be
is jött és a lábamnál volt. Nem is értettük, hogy talált meg, és miért. Nem
adtunk neki semmit, és nem is volt semmi kaja a táskánkban sem.
Felszállás előtt még aranyosan
átölelte a lábamat a kis mancsával, aztán elbúcsúztam tőle. Nagyon tündéri
volt.
