Ma már tényleg tovább indulunk. Nagy dilemma volt, hogy merre is induljunk. Én azon voltam, hogy szívesen stoppolnék még, de szem előtt kellett tartanunk, hogy április 30-ra Te Annauba érjünk, ahonnan indul a túránk. A West Coastról Tibi is és mások is azt mondták, hogy nagyon szép, viszont az a bökkenő, hogy arra aztán igazán kevesen járnak, így nem egyszerű a stoppolás. Bár Tibinek anno sikerült végigmennie stoppal. Reggel esett az eső, ekkor el is bizonytalanodtunk a stoppolást illetően, de aztán hamarosan kiderült az ég, és ragyogó napsütés lett.
Így nekivágtunk a West Coastnak, lesz ami lesz. Ehhez első körben el kellett battyognunk az elágazásig, ami a városon kívül volt. Ez pár km-es séta. Persze közben azért kitettük a mancsunkat.
Mikor elértünk South Bayhez, ahonnan tegnap bálnanézésre indultunk, egy csóka szólt nekünk, hogy itt vannak a partnál a delfinek, menjünk megnézni. Nyilván mentünk is. Ott elbeszélgettünk egy másik csókával, aki egy közeli faluban lakik, arrafelé, amerre az elágazás van. Fel is ajánlotta, hogy elvisz minket oda. Ő egyébként angol, de a lánya kiköltözött Új-Zélandra 5 éve, és gondolták a feleségével, hogy ők is kijönnek. Azóta itt élnek.
Elköszöntünk tőle az elágazásnál, ahol kényelembe helyeztük magunkat a várhatóan hosszadalmas stoppoláshoz. Túl sok izgalom nem volt, mert valóban alig volt kocsi aki erre kanyarodott, és aki véletlenül mégis így tett, az intett, hogy csak a következő faluig megy.
Aztán odajött hozzánk egy kamionos, aki azt javasolta, hogy álljunk a másik útra, a délre menő főútra, mert azon bár kerülővel, de nagyobb eséllyel jutunk el nyugatra. Helyet is változtattunk, és azzal a taktikával stoppoltunk, hogy ha láttuk, hogy valaki jobbra kanyarodik a west coast felé, akkor kitettük a táblánkat, West Coast felirattal, ha meg nem kanyarodtak, akkor meg csak az ujjunkat.
Itt kb 1 órát álltunk, miután megállt egy kocsi, aki pont kanyarodott ráadásul. Ők Hanmer Springsbe tartottak, ami útban volt nyugat felé. Az pont jól hangzott, mert onnan ha nem is tudunk tovább menni, még tudunk szállni, és még bármerre tudunk útvonalat korrigálni.
Nagyon jó fej pár volt Sue és Rob Christchurchből. Christchurchben 2011 februárjában 7.8-as földrengés volt, amiben a város közepe teljesen összeomlott. Házak, utak, a katedrális, minden. Sue és Rob a külvárosban laknak, így ők kisebb kárral úszták meg a természeti katasztrófát, viszont mindketten a helyi sörgyárban dolgoztak, Rob mérnökként, Sue pedig az értékesítésen. A cég jelentős károkat szenvedett, így több munkakört áthelyezett Aucklandbe. Ők a katasztrófa ellenére ragaszkodtak városukhoz, így most munkanélküliek lettek. A házukat épp most javítják, így elérkezettnek látták az időpontot, hogy utazgassanak Új-Zélandon. Meglátogatták rokonaikat, és pihentek itt-ott. Most már utazásuk végéhez közeledtek, még Hanmer Springben, ami egy fürdőváros eltöltenek néhány napot,aztán hazamennek. Nagyon szimpatikus pár volt, és nagyon tetszett az élethez való hozzáállásuk. A földrengésről is úgy nyilatkoztak, hogy igen, valóban nagy tragédia volt, több mint 100-an haltak meg, de hol van ez pl a japán cunamihoz képest.
Mikor elköszöntünk tőlük Hanmer Springben, meghívtak magukhoz Christchuchben, mert mire arra járunk már ők is otthon lesznek. Ilyet azért nagyon ritkán tapasztal az ember, hogy felveszik stopposként, majd még meg is hívják magukhoz. Nagyon nagy élmény volt, bár sajnos már akkor láttuk, hogy nem igazán fog összejönni a látogatás, mert szűkös lesz az időnk.
A városban ettünk egy pie-t a parkban, megcsodáltuk a jó kis fákat, és utána újra kiültünk az út szélére stoppolni.
Néha kaptunk biztató kommenteket az arra sétáló mezítlábas kiwiktől.
De kb 2 óra várakozással se jártunk sikerrel, így elmentünk a Tibi által már 6 éve kipróbált Kakapo hostelbe majd bevetettük magunkat a fürdőbe.
Este meg egy jó kis indiait vacsiztunk, amit nagyon ajánlottak.
