13 óra repülés után megérkeztünk Új-Zélandra,
Aucklandbe. Itt hajnal 4 volt ekkor, ami azt jelenti, hogy 15 órával előrébb
jártunk mint a Chile.
Haere mai! Üdvözöltek maoriul.
A reptéren nagy átvizsgálásokon
mentünk át, ugyanis szigetország révén, itt nagyon figyelnek arra, hogy ki mit
hoz be. Itt főként a növényi és állati eredetű termékekre kell gondolni. Kaját
pl egyátalán nem lehet behozni, a túracipőnket pedig lemosták, nehogy valami
magot hozzunk be. Ez elsőre igen nagy hülyeségnek és felesleges hajcihőnek
tűnik, de azért ha jobban belegondol az ember, itt van értelme a dolognak.
Eredeteileg ezen a szigeten nem voltak emlősök (kivéve denevér), csak madarak.
Az emberek hozták be az oposszumot, az egeret, nyulat stb. Az itt őshonos
madarak nem voltak felkészülve ilyen ellenségekre, védekező képességük se
alakult ki. Így hamarosan elkezdtek fogyni, hiszen a tojásaikat megették az
újonnan érkezettek. Ugyanez a florára is igaz, az újonnan behozott növények
veszélyeztetik az őshonos fajokat.
Szóval ez az oka a nagy
átvilágításnak. Vicces volt, mert a reptéren aki minket átvizsgált egy újvidéki
srác volt, aki látván az útlevelünket magyarul szólt hozzánk. Nagyon
meglepődtünk, és egyben megörültünk. Jó volt kicsit elbeszélgetni vele.
A hosszúnak tűnő átvizsgálási
folyamat ellenére gyorsan végeztünk. Bár a repülőn adtak reggelit, mire
kiértünk reptéren már újra éhesek voltunk, úgyhogy ismét reggeliztünk. Reggel
5-re így már két reggelin voltunk túl.
Kicsit összeszedtük magunkat, az
info pultnál szereztünk szállást, és a következő shuttle busszal bementünk a
városba. Nagy szerencsénk volt, mert annak ellenére, hogy hajnal volt,
elfoglalhattuk a szobánkat. Ez nagy királyság volt, mert nagyon fáradtak
voltunk, különösen én. Le is feküdtünk két órára aludni.
Itt Új-Zéllandon lényegesen
megkönnyíti utazásunkat, hogy Tibi elég jól ismeri az országot, így utikönyvre
se volt szükségünk. Felvázolta gyorsan a lehetőségeket mit lehet csinálni a
városban, és abból gyorsan ki is választottuk első pontként a halpiacot. Egy
hosszabb sétával mentünk oda, közben megnéztük a kikötőt. Komolyan mondom, én
ekkora jachtokat és vitorlásokat még életemben nem láttam. Se hajó-, se
kocsiőrült nem vagyok, de itt azért leesett az állam.
Már a halpiachoz vezető úton is
sok jó élmény ért. Az emberek nyugodtak, nem rohangálnak idegesen, az utcán a hagyományok szerint tetovált maori nővel is
találkozni, kiírások hada mesél a maori kultúráról, ami nemzeti büszkeség. Tibi
mesélt sokat Új-Zélandról, az emberekről, kultúráról, maorikról, így nagyon jó
volt látni saját szemmel is. Ilyet még nem láttam, hogy ennyire jól tudjon egy
ország kezelni kisebbségi kérdéseket. Azt, hogy a kisebbség kultúrája nemzeti
büszkeséggé váljon.
Ami viszont Tibinek is meglepő
volt a városban, hogy rengeteg ázsiai van. Tibi ezt emelte ki fő változásnak a
6 év alatt, hogy sokkal több ázsiai lett. Csomó minden ki van írva kínaiul és
szinte minden boltban van aki beszéli a nyelvüket.
No de térjünk vissza a
halpiachoz, mert közben oda is megérkeztünk. Nem volt túl nagy, de annál jobb
volt. Egy élő halas rész volt tele halakkal, rákokkal kagylókkal, a másik
részben pedig akár nyersen, akár sütve is lehetett halat venni. Ettünk is itt
egy fantasztikusan jó fish and chipset. Meg is nyaltuk mind a tíz ujjunkat
utána.
Jó kis ebédünkkel végezve
folytattuk sétánkat, és közben megpihentünk a parton egy jó kis nyugágyban.
Volt egy olyan gondolatunk, hogy
holnap továbbmegyünk Rotoruába egy busszal, de ezt sikerült elég hamar
elvetnünk. Egyikünknek sem volt kedve másnap buszra ülni és utazni. Így nem
kapkodtunk, visszasétáltunk a hostelbe. Közben beszereztük a Hunger games
második részét, amit Dél-Amerikában sehol nem kaptunk meg angolul. Este Tibi
bele is vetette magát az olvasásba. Próbáltunk fennmaradni minél tovább, hogy
hamarabb átálljunk, de 9-kor feladtuk.
